Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok
Ne értsenek félre, Uraim, ez nem a kékharisnya prüdériája, nem is holmi irodalmi vaslady borzongása. A Mályvaszín Öltönyös akár telitalálat is lehetne. És nem a disznólko- dás a baj! (Mert ilyen az ember! Szeret disznólkodni. Mit tehetünk?) Ha Mályvaszín Öltönyös úrról valami egyéb is tudható volna, egy szavam se lenne. Egy jelenséget felmutatni - nem kevés. Csakhogy ehhez nem szükséges irodalmat írni. Elég valami egyebet művelni. Irodalomnak viszont ennyi - nyugtalanítóan kevés. Sekély. Kiszorítósdi Önkormányzatok támogatta lap szerkesztője levelet küld szét az országban. Mindenkinek, aki valaha is publikált az általa szerkesztett lapban. Mindenkinek, akivel valaha is levelezett szerkesztőként. A levél panaszlevél. Segélykiáltás. Koholmányokról szól. A tehetetlenségről. A bekerítettségről. Magára maradottságáról. A tehetségtelenség ravasz ármányáról. Koncepciós per a javából, amit a nyakába varrnak. Hogy megszabaduljanak tőle. Hogy megszerezhessék a pozícióját meg a publikálási lehetőséget. És rövidesen eltűnik az irodalom a kulturálisnak nevezett folyóiratból. Ami pedig irodalomként szerepel, eddig ismeretlen szerzőktől való. Olyanoktól, akik így írnak például: „Olykor jutalmak is elcsattannak, de ahhoz tényleg nagyon fegyelmezettnek kell lenni. Akkor napokig erről beszélnek a temetőben." „Nem is a szeme tűnt ki - pedig ordítóan pirosnak kellett lennie, és bizonyára az is - de a haja, a bőre! Most, hogy nem rakott rá sminket, kisimultak maguktól." „Hiába mondja majd az orvos, hogy be kell menni. Be is fog, de most már Mariann kíséri, csendesen, szótlanul mennek be, egymásra sem kell nézniük, egymásra vannak nézve most már." „Segít pakolni, csendesen tesz-vesz a ruhák közt - a ruháim közt - melyet olyannyira ismer, amikor még melegen a földre hántja őket." Vajon miért kell e nyelvi képtelenségeket kimódoló, alany-állítmányt, kötőszót egyeztetni nem tudó embert íróként bemutatni? S mitől költő, aki ekként versel: „nézz reám az éji csendben/ amíg Ő zsoltárt hegedül -/ kéreg lepné minden sejtem/ ha ágyunk hűltre sikerül -/ ne vedd hátadra én Uram/ karámod tágas-szép akol - / mégis-testünk vígan suhan/ míg földi zsengét abrakot - marasztald hát ide-alá/ fohászom lenne záloga - / Te áldottál egykor reá/ azóta kél számról ima - ". Modern, tágas asszociációk - hihetnénk, pedig csak zavaros ötletek egymásutánja. Sehogy sem áll össze egésszé, hiába köti a sorokat a ritmus. Irodalmi sóder Vajon mi indokolja a NKA és a NKÖ hozzájárulását a pornónak is eltúlzott regény részletével induló kiadványhoz? (Amelyet viszont nem is a legfiatalabb évjáratúak jegyeznek. Szerkesztőik s a harmincasok között előfordulnak igencsak éltes urak is.) S a további oldalakon? Máshonnan már jól ismert, szándékoltan rontott nyelven összefércelt szövegek. Pontosan adagolt - természetesen nem a nem tudásból származó, hanem ugyancsak szándékos - helyesírási hibákkal, még a kritika gyanánt közzétett írásokban is. („A zóvasó aztat hihetné, a zírónővel nem történt semmi, csak a gyerekkor. De nem hiszi. A zírónő most megszabadútt a gyerekkortó. Úgy, hogy a hűje német beszopja, élni maga a szörnyűség vót a komenista vadállatok birodalmába.") Kötelező a negativitás versben, prózában, könyvismertetésben. Negativitás mindennel szemben, az értékkel s a nem értékkel szemben is. S mindez a szintén kötelező poénokkal sűrűn megtűzdelve. Itt a kritikában is illik olyanféle gyutacsokat elhelyezni - legalább bekezdésenként egyet-egyet mint amilyenekkel oly gyakran találkozunk televíziós kvíz- és show-műsorok poénkodásaiban és oda- mondogatásaiban. Nem baj, ha ritkán találnak, csak nagyokat pukkanjanak. („Két jó srác 119
