Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok
egyben a demokratikusan természetes kiválasztódást megtagadó írói-költői diktatúrának." A kiemelt példákat, amelyek önmagukért beszélnek, bőven volna honnan szaporítani. A versek és versszerű képződmények szerzői között ketten vannak, akik ép ritmusérzékkel rendelkeznek. Egyikük az antik strófaszerkezeteket, sörfajtákat is ismeri. Másikuk a jambizáló sorokat kedveli. Legtöbbjüknél a rigmusszerű szövegekben a hangsúlyos verselés nyomai fedezhetők fel. De nagyon sok az olyan „verselő" is, aki - vélhetőleg a szabadvers kultuszának hatására - nem tesz mást, mint egymás alá írja az önkényesen és véletlenszerűen felszabdalt prózai mondatokat (amelyek sokszor csak mondattöredékek). („A tél immár nyugovóra tér/ ébredező fák mosolyognak./ Az égen pirosló felhők mögül/ a nap sugarai kacsingatnak."; „Nem hiszem drága Velence, hogy mégegyszer látlak/ Ott a Szent Márk Bazilikában nagy kitüntetés volt/ Számomra egy Szentmisén résztvenni, oly közel volt/ Ott az isten és a jóság/ És ahogy a Szent Márk téren a kőlépcsőkön ültünk, az/ A sok nemzetiségű ember/ Úgy tűnt, hogy sehol sincs a világon háború, sem gyűlölet/ És mindenkivel békében élünk..A rímek - ha egyáltalán rímelni szándékoznak a versírók - gyakran ragrímek (nem archaizáló szándékkal) vagy nem is igazi rímek. („A test vágyait, a szív fájdalmát ez enyhítette/ s az írás iránti szenvedélyemet megerősítette.") Sokan nem érzékelik a hím- és nőrím közötti különbséget (apó - múlandó, szabadság - Kánaán). Szembetűnő, hogy az itt egybesereglő verselgetők mennyire nem rendelkeznek - különösen a középkorú és fiatal évjáratúak- verstani kultúrával. Mint nippek a vitrinben A költeményekként közzétett szövegeket olvasva az az érzésünk támad, mintha szerzőik többségét semmi nem érintette volna meg abból, ami a magyar költészetben Ady Endrével, Ady Endre óta történt. Szembetűnő a XIX. század verseszményének, de abból is inkább a Petőfi epigonok hatása. Pósa Lajos költészetére pedig hivatkozik is egyik rokonának leszármazottja. így beszél a róla szóló riportban: az ő verseskötete a bibliája. Idős hölgy ő, aki Pósa Lajos stílusában készült véreikéinél is büszkébb a kézimunkáira. Nem ritkák a magyarnóta- szerű versindítások („Gyere Rózsám a pincébe/Tölts nekem bort az iccémbe." „Fényes csillag ragyog/odafent az égen,/azt a csillagot én/Tenéked ígértem."). Nagyobb mennyiségben olvasva ezeket a naiv sorocskákat, olyan, mintha az egyik vallomástevőt kísérnénk el gyermekkorának otthonába, ahol a szoba vitrinjében őrzött nippek oly nagyon megindítják őt, vagy mintha a kivarrt, festett falvédők kiállításán tévelyegnénk a falvédőszövegek között. („Fehér mezőben fenyőfácskák, / fenyőfácskák közt szelíd őzek, / nyugodtan, békén álldogálnak, / nem futkosnak, nem kergetőznek / de oldalról szarvas iramlik, / várja őt is a fenyves zöldje, / és a két szívben és lélekben / kedves emlékké áll már össze.") Van, akinek emlékezetében a sematizmus munkadalai, csasztuskaszerű verselményei merülnek fel: „Jöjjön az élet. / Vidám munkazaj. / Felszabadult lélek. / Víg gyermekkacaj. // Szálljon az ének. / A béke dala. / Az emberi élet. / Szent himnusza." Másoknál egy-két helyen találunk József Atti- la-áthallásokat. Egyik közlőnél pedig Shakespeare 75. szonettjének utánérzéseire bukkanunk. Bár az is meglehet, hogy az Adamis Anna által írott slágerszöveg köszön vissza (amely szintén Shakespeare nyomán készült): „Mint tikkadt földnek a hajnali zápor,/ mint szorgos méhdongás a virágról..." Kedves banalitások váltakoznak a lapban az érzelmi fel- hangoltság és az indulati felfokozottság, olykor már-már a harag szólamaival. („Egy kis tavasz / egy kis derű / s már olyan / szép és egyszerű / a nap, a perc / az ifjú élet." „Mit ér nékik a muzsika - / csuklás és böffentés,/ nékik a metafora (sic!). / Kaparni - markolni! / Ok zabálni akarnak, / NEM gondolkozni,/ Hallod, hogy marakodnak?") Ritka a humor. Iróniára nincs is példa. Uralkodó viszont az ünnepélyes emelkedettséget utánzó hang. 115
