Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

Amióta az irodalomban mindenek fölötti értékként tételeződik az újdonság, a szokatlan ábrázolás, de különösen az avantgárd hatása óta megnőtt az egyedi szóalkotás, a még el nem használt szókapcsolatok, a merész költői képalkotás, a még senki által föl nem idézett asszociációk vonzása. Az erre való törekvés a nagy költészetben a legtitkosabb titkokra, a tudat legrejtettebb összefüggéseire vezetheti rá figyelmünket. Vannak viszont olyan gondolattársítások, képek, amelyekben a rendkívüliség megtévesztő. Az ilyenek kiötlői: a logika cserbenhagyottjai. A felszabadított fantázia a valódi költő tollán megbocsátható, sőt belső látásunkat élesítő szürreális képet eredményez. Másutt a megbicsakló gondolat leleplezője. A költészetben a dilettantizmust legkönnyebben a képzavar árulja el. Ilyenekre is szép számmal találunk példákat: „az emberi lét talaján annyi a buktató", „A sors bádogterítékei között/ valami nyugtalanság zörög.". A mindennapiságtól mindenáron való elrugaszkodási kényszer szüli az ilyen értelmezhetetlen és érthetetlen sorokat: „Oda-vissza/ járnának/ mint szád után/ a madárhad." Hiányzik az alany. S nem csak ebből a mondatszerűségből, a szöveg egészéből is.

Legalább ilyen lehangoló a túlzottan is elhasznált fordulatoknak céltalan szaporítása. Petőfi Felhőkje után nem lehet még egyszer következmények nélkül leírni a „bánat óceánja" metaforát, de a „viharban küzdő kis sajka" is közhelynek számít ma már.

Mit hoz tematikában ez az irodalom alatti irodalom? És mit jelez? Milyen hiányokat? Milyen károkat? Milyen szenvedélyeket? Szenvedéseket vagy örömöket? A költeményként közzétett szövegek hátterében egyszerű lelkek óhajai állnak. Azt is mondhatnám: rokonszenves emberi törekvések, érzések. Egyikük a szeretet nevében beszél, másikuk a természetért rajong. Egyaránt tollat ragadni készteti az itt megszólalókat a szerelmi elragadtatás és az elha- gyatottság érzete. A vágyódás és a bezárulás. Az anya, a férj, a feleség, a barát elvesztése. A szülőföldhöz való kötődés és az elvágyódás. Az első gyermek születésének izgalma és megkönnyebbítő boldogsága. A pusztai tanítónő (egyébként mártír felesége) előtti tisztelgés. Hangot kap a pedagógiai szándék a tanköltemény jellegű bölcselmekben épp úgy, mint a meglett ember hétköznapi bölcsessége. Másutt a paraszti élet romantikus-idealisztikus bemutatásával találkozunk. A sötét jövő képe fölötti aggodalommal, a pusztulás profetikus hangot idéző jóslataival váltakozva. A szociális igazságtalanság a méltánytalan bánásmód következtében felcsiholódó harag és düh szólamai is kihallatszanak ebből a kórusból - olykor a tiborci sérelmekre is utalva! Örök témák ezek. A világ és magyar irodalom nagyjai által sokszor megénekelve - utolérhetetlen esztétikai értéket hordozó remekekben. Mindez nem volna elég? Vagy elérhetetlen? Feldolgozhatatlan? Újra és újra utat tör magának ugyanaz a fájdalom, ugyanaz a félelem, ugyanaz az öröm? Ezúttal a villany- szerelő, a gépírónő, a szakoktató, a nyugdíjas tanítónő, a hivatalnok, a háziasszony, a perifériára jutott egykori újságíró, az irodalomból kint rekedt főiskolai tanár, avagy a még most tájékozódó diák, a műveltségből kimaradt fiatalember hangján. Sajnos azonban az irodalom nagy alkotásaival szemben szánalmasan leegyszerűsítetten. Nem érzékelik vagy nem képesek láttatni az emberi érzelmek, emóciók, jellemek összetettségét, dinamikáját. Egy- neműen csodálatos, vagy egyneműen rút ábrázolásuknak majd minden tárgya. A történetek valószerűtlenül lekerekítettek. Nagyon jellemző, hogy többségük nem tűrheti a problémák megoldhatatlanságát. A tűzön-vízen elérendő happy end nélkülözhetetlen kelléke az általuk érintett világoknak, történeteknek. Édes-bús jeleneteik ezért hiteltelenek, mesterkéltek. Amihez a valódi irodalom magaslatain hozzájuthatna az olvasó, ismeretlen a verselgető-írogató ember számára? A klasszikusok, a közelmúltban klasszikussá vált irodalom műveiben felismernie önmagát idősnek és középkorúnak, a fiatalnak nem kielégítő élmény? Mert a ma irodalmát hivatkozási alapként még csak említeni sem merem. Vagy épp ez: az ő világuk érintetlen a mai irodalom által? Ök volnának az irodalom cserbenhagyottjai? S jelenlétük a kiáltó hiány maga? Egyébként önmaguknak, a naplójuknak vallomásai116