Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok
nak megfelelni kész helyi műkedvelők társaságát.32 Ekkoriban Mándyért és Weöresért még elmarasztalás járt az irodalompolitika korifeusaitól. Pilinszky János - egy rövid időszakot leszámítva - nem vett részt szerkesztőként az irodalmi életben. (Irt. Ha nem verset, esszét, jegyzetet, hanem kritikát, szemlét, hallatlan be- leérzéssel és alázattal tette. Rendkívüli érzékenységgel.) Talán azért lehetett könnyed és emelkedett, amikor a még nem szakavatottakról beszél, mert mentesülhetett attól a szigortól és fegyelemtől, amelyet pozíciója akarva-akaratlanul is reá parancsol az irodalmi szerkesztőre. A szakmai elzárkózásban „a betűhöz való tapadás képmutató biztonságát" érzékeli. „Csak aki napról napra vállalja a kezdők didergető csupaszságát, bizonyulhat - legvégül - mesternek. És ez nem külsőségeken múlik, épp nem valamiféle tanulékonyságon - hanem legbelül, szív és az értelem rejtekében dől el." Szív és értelem egymást kiegészítő odafigyelésével született meg bizonnyal 1982-ben Weöres Sándornak is a Három veréb hat szemmel című gyűjteménye.33 Két vaskos kötetbe hordta össze a múlt elfelejtett alakjait, perifériális elemeit, verselgető asszonyok és rigmusfaragó urak mindeddig rejtőző sorait. S azzal a precizitással, azzal a szorgalommal, amely azon van, hogy semmit el ne kótyavetyéljen a fennmaradt feljegyzésekből, öncélúan odavetett sorokból. Mintha csak ennyi volna forrásunk ahhoz, hogy eleink kultúrájának lényegét megfejthessük. Tudunk-e még így olvasni, ahogyan Weöres Sándor olvasta gyűjteménye darabjait? Tudunk-e még prekoncepció nélkül közelíteni az ismeretlenhez? Várakozással! Mintha a messzeségből felbukkanó szöveg - a botladozó ritmusú, a hamis csengéssel rímelő, az alig értelmezhető és gyámoltalan rossz mondatokból álló - az egyetlen és utolsó fennmaradt emlék volna egy világkatasztrófák utáni kései utód számára ahhoz, hogy valamit is megtudjon a múló és érkező század emberéről. Nehéz és türelmünket próbáló kísérlet ez. Régészeti leletként kezelni fércmű gyanús alkotmányokat. Vagy menthetetlenül csak a derültségünket növeszthetjük velük? A képtelenre csavarodó, kisiklott logika képletein, a képalkotó fantázia zavarodottságain mulatva. Mint a Megfúrnom fűzfalantomat című antológia34 darabjaival találkozván. „Gyöngyszemek" egy kiadványból Talán nem meglepő, hogy oldalain a vers az uralkodó. Prózaként publicisztikába hajló írásokat tartalmaz, valamint visszaemlékezést, családtörténetet, könyvismertetést, társaik méltatását. Van interjú, jegyzetre, glosszára emlékeztető szöveg. Politikai vitacikk. Azon magam is elcsodálkozom, hogy a próza mennyivel könnyebben kiugratja hibáit. A költészet megbocsátóbb a rendellenességekkel. Ha azonban prózában olvasunk ilyen mondatokat, szívesebben lapozunk tovább: „A cipő idomul, átalakul, bölcsebbé válik, konzekvenciákat von le, ahogy az emberekkel szokás." „Újra halasztást kapnak az emberarcú világ teremtőjének aspiránsai, de nekünk - tisztességes életbe vetett hívőknek - hinnünk kell abban, hogy a következő években mindezen s mindenen felülemelkedhetünk." „S hiába ámítaná önhitten önmagát azzal, hogy rátalál majd az utókor! Hiszen aki mindennappal öregebb, egyre kevesebb eséllyel indul a Parnasszus felé meghódítani azt. Érzelmei útközben megrepednek. A szelleme pedig csuklótörést szenved." „Ezt már nem tudta elnézni a gazdaság vezetősége, hogy ennyi embert plágiumba hozzak." „...a tanítói hivatás megmérgezte az utódokat is." „E tárgykörben is sok az ellentmondás, ami nem is volna baj, de az egyre terjedő pöfeteg, gőgös, tudást kisajátító hang, és az elzárkózó, minden külső tehetséget felvillantó másság elfagyasztása megdöbbent." „A botor, önhittségben tobzódó így abszolút lehetőséget nyújt az önmagát társadalmasítottan is megkreált, de 724
