Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

ideológiai okokkal magyarázható mellőzöttség mindaddig kísért, amíg lesznek közöttünk olyanok, akik pályájukat a rendszerváltás előtt kezdték, akik a puha vagy kemény diktatúra idején voltak kénytelenek felnőtté válni.

Pályán kívüliek egyik csoportja, ha identitásához maga teremtette mítoszaihoz folyamodik, másik csoportjában éppen az ellenmítosz íródik meg. A végletekig fokozott alpáriság- gal, a pornográfiát eredményező túlhajtott szexualitás ábrázolásával, a destruktivitás, az erőszak, az anarchista gesztusok, a negativitás kultuszával. Akik ezekkel a fogásokkal kísérelik meg a halhatatlanná válást, az avantgárd, a posztmodern epigonjai. Az avantgárd, a posztmodern lényegét nem érintve csupán ezek külsőségeit aggatják magukra, miközben tagadnak minden eszményt, minden értéket.

Ez volna hát a szerkesztő hangja? Ez az aggodalommal teljes. Ezekkel az ironikusra sikeredett észrevételekkel. A szerkesztői félelem olykor - meglehet - a valóságosnál is nagyobb veszélyt lát az amatőr próbálkozásokban. S előfordulhat, hogy minden számára ismeretlenben a dilettantizmus nyomulását véli.

Elzárkózás vagy önvédelem?

Ahol esztétikai kategóriákban megragadható minőség teremtődik, ott - megfigyelhetjük - mindig mint védekező reflexek jelennek meg a szakmaiság szempontjai, ha a produktum megmérettetik. És a szakma általában hevesen reagál a szakmabeliek közé igyekvő új elemek betörési kísérleteire. Aki a szakma képviseletében nyilatkozik, szereti távol tartani köreitől és magától a nem szakavatottakat. Így tesz még Pósa Zoltán regényének rendezője is, noha maga is a perifériákon tengődik, midőn éles különbséget láttat a valódinak felfogott színjáték és az ideologikus, rossz emlékű irodalmi színpadosdi között. Árgus szemekkel figyelik egymást képzőművészek is, ha közös kiállításokra hívják meg őket. Alig félnek jobban mástól, mint attól, hogy korpa közé keverednek. Nem felejthetem, amikor az ötvenéves jubileum alkalmából az egykori almamáter azokat az egykori diákokat invitálta egy közös bemutatkozásra, akik az öt évtized diákjaiból művészi pályára kerültek, a keramikus művész öregdiák milyen hisztérikusan és már jó előre tiltakozott a rajztanárokkal való együttes szereplés ellen. (Szinte oda sem figyelt válaszunkra, hogy soha nem is volt szándékunkban összeengedni azt a négy-öt művészt a tanári pályán dolgozókkal. És mélyen hallgattunk arról, hogy a tanárságot és a művészséget nem tartjuk egymást kizáró fogalomnak.) Koncertszervezőként kellett szembesülnöm azzal, hogy művészdiplomával rendelkező művésztanárunk semmiképpen nem hajlandó ugyanazon műsorban föllépni azzal, akinek „csak a kamaraművész" megnevezés olvasható a diplomájában. A városunkból elszármazott karnagy, aki a Magyar Rádió Gyermekkórusát vezényelheti állásánál fogva, a világért sem lépne föl ugyanazon estén, ha más, iskolai keretekben működő, egyébként nemzetközi versenyeken díjazott kórusok is meghívottak.

De mit mondjon az író, a költő, ha tudtán kívül beválogatják írásait dilettánsokkal megtöltött kötetekbe? Mit szólhat a szerző, ha a giccs iparosai között találja magát felkészületlen szerkesztők jóvoltából. Mit szólhatna, ha élne?

Babits Mihály 1933-ban arról panaszkodik, hogy az irodalom „rákfenéje a dilettáns." „Az irodalmi világ tudja, mennyire kell komolyan venni a dicséreteket, az olvasó azonban nem tudja. S ha a toll avatottjai nem álltak ellen a dilettánsok rohamának, a közönség annál kevésbé áll ellen, mert a dilettáns művek java része határozottan igénye szerint készült."31

A hatvanas években a Idáikor akkori szerkesztője, Tüskés Tibor is a dilettánsok erőszakosságát tartja az egyik lapjára leselkedő veszélynek. Annál is inkább, mert a magyar irodalom ideológiai okokból mellőzött íróit, költőit (pl. Mándyt, Weörest) is vállaló lappal szemben könnyen felhasználhatta volna az akkori kultúrpolitika az ideológiai elvárások113