Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok
Ahogyan a kóruséneklés élmény akkor is, amikor még van mit csiszolni a hangzáson. Tudjuk, a karéneklésben a művészi értékkel egyenrangúnak tartja Kodály Zoltán is a közösségteremtő szerepet. S a közösségnek emberformáló, sőt megtartó erejét. Ugyanezt élik az amatőr színházas múltjukra szeretettel visszaemlékezők. Ugyanezt az egykori néptáncosok. De ezt a semmivel nem pótolható erényét fedezik fel a kollektív műfajoknak és művészeteknek elemzőik, s azok is, akik a nevelés nagy lehetőségeit ismerik fel bennük. Bár nem hallgatják el azt sem, milyen kártékonyak lehetnek a „nem művészi, de művészkedő amatőrök", mennyit árthat a dilettantizmus.20 „Ami dilettantizmus, az az a színjátszó közösségben is" - szögezi le Regős János. 21 A „tiszta szív" szerzői Amíg a művészetek legkülönfélébb ágaiban bevett fogalom az amatőr művész, addig az irodalomban a legutóbbi időkig ismeretlen volt az amatőr író, az amatőr költő megnevezés. Az irodalom történetét feldolgozók, az irodalom elemzői és kritikusai ismerték viszont - használják ma is - a dilettáns fogalmát. Újabban azonban országos szövetségbe szerveződnek, megyei és települési egyesületek, körök, közhasznú társaságok sokaságát működtetik országszerte a magukat amatőrnek nevezők. Lapokat, antológiákat, önálló köteteket jelentetnek meg. Szponzorokat keresnek. És találnak. Pályázatokat írnak a legkülönfélébb alapítványokhoz. És nyernek ezeken a pályázatokon. Kopogtatnak az önkormányzatoknál. Kopogtatnak országos hatáskörű fórumoknál is. Versenyeket hirdetnek meg amatőr költőknek, íróknak. Egy ideje olvasom felhívásaikat a Magyar írók Szövetségének havi tájékoztatójában is. Alapítványok, egyesületek kiadványok megjelentetését hirdetik. Jelentkezhetnek amatőr szerzők közlésre - ha a kijelölt összeget a művel együtt postára adják, átutalják. Az irodalom „vasárnapi" szerzői, a „tiszta szív" költői mintha eddig soha nem tapasztalt mennyiségben ontanák műveiket. Amatőrnek nevezett kiadványok tucatjaival, százaival találkozhatni. A valódi irodalomtól szétválaszthatatlanul, azzal összemosva. E szerkesztési, kiadói eljárás olvasót megtévesztő ravaszkodását a maga korában már Babits is szóvá tette, amikor arról ír 1933-ban, milyen nagy számban törnek elő a háború után avatatlan szerzők. Úgy tűnik föl, ilyen konjunktúrájuk van az évezred utolsó évtizedében, s az új évszá- zad/évezred elején is. Babits persze nem amatőr írókról, hanem a dilettánsról beszél, aki „a jó irodalom névsorában szerepel, szerkesztők és kritikusok jóvoltából és előkelő irodalmi társaságok szentesítésével, melyek persze szívesebben választják tagjaik közé, mint amaz éhenkórász literátort."22 Ha író az amatőr is, ha költő az amatőr is, s ha irodalom a produktum, amelyet létrehozott, van-e értelme különbséget tenni professzionista író és amatőr között? Hiszen ha jól gondolkodunk irodalomról és műről, a megítélés tárgyát egyedül a mű képezheti, és nem a szerzője. Érdemes-e azon eltűnődnünk, hogy a sikeres vagy a közönségsikernek bőviben egyáltalán nem levő könyv alkotója miből tartja fenn magát és családját? írásból-e, avagy más polgári foglalkozása is van? S ha igen, irodalom közeli-e? Értelmiségi pálya-e, amelyen mozog, vagy történetesen ablakmosásból él (mint Kundera egyik belső emigrációban tébláboló főhőse). Nyomhat-e valamennyit is a latban, ha szerzői honoráriumaiból, díjaiból, pályázati pénzekből vagy írásainak külföldi fordításaiért rendszeresített jogdíjaiból él? Amikor Németh Lászlót a ki a művész, mi a művész problémája foglalkoztatja, azt kérdezi önmagától, valamint mindenkori olvasóitól és vitapartnereitől: „Kinek jut eszébe Illyés Gyula könyvére azt nyomtatni rá, írta Illyés Gyula biztosítási tisztviselő."23 Csökkenti-e 107
