Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

táncnak ezt az ismételt felfutását éppen azzal magyarázza, hogy alulról jövő törekvésként, az intézmények rendszerén kívüli szférákból indult meg a népi kultúra a korábbiaknál ar- chaikusabb rétegének a felkutatása. Azok a fiatalok, akik ekkor Erdélyt járják ennek a hagyománynak az elsajátításáért, „őszinte érdeklődéssel", teljes odafordulással (a népzenéből azt is megtanulva, ami annak „leírhatatlan sajátossága"), a népi kultúra „teljes élettel történő vállalásával" teszik mindezt. Az ő gondolkodásukban a „színpad és az élet határai összemosódnak", „a színpadi ünnep és a hétköznapi szórakozás nem különül el egymástól."10 És kiemelkedő személyiségek állnak melléjük: „írók Csoóri Sándortól Csurka Istvánig", és zeneszerzők. Ennek a mozgalomnak a megtermékenyítő hatását látja Martin György a Bartók Táncegyüttes megújulásában. A Bartók Táncegyüttesnek, amelyet Nagy László versben ünnepelt meg.

Szász János a táncszínházi produkciókban annak továbbélését véli felfedezni, „amit már az amatőrök a színházban nem tudtak megfogalmazni." „Mert a tánc, a ritmus és a zene formáiban, egy absztraktabb formában még kifejezhető volt az, amit már szóval és demonstrációval nem lehetett."11 „A hetvenes években színre lépők a Gyimesből hozott anyagban találják meg a bennük feszülő tenniakarásnak megfogalmazási lehetőségét" - írja az amatőr színjátszást és a néptánc, a népzenei mozgalmat kutató szociológus. A „politikai tánckompozíciók" a szabadságért, a diktatúra elleni protestálások az ő értelmezésében.12

A képzőművészet őstehetségei

Nyelvünk még egy szót ismer a szakmai felkészültség híján, ám mégis a művészi talentum kezdeményével rendelkező alkotó megnevezésére. Ostehetség: „Veleszületett, de ki nem művelt szellemi, különböző művészi tehetség. Ilyen adottságú (paraszti származású) személy." - fogalmaz az értelmező szótár.

Ostehetségek kiállítását rendezi meg 1934-ben a Nemzeti Szalon. Nem más, mint József főherceg nyitja meg.

Itt hangzik fel egy fiatal lány szájából az elragadtatás: „Milyen tehetségesek!" S ugyanitt Oravecz Péter egyik képe előtt állva válaszol erre egy férfi látogató: „Elég baj az nekik." A jelenetet Németh László idézi fel a kiállításról szólván. Bemutatva azt a közhangulatot is, amely az ismeretlenségből és névtelenségből előbukkanó festő emberek jelentkezését övezte. Van, aki lelkendezik. Van, aki Trianonért vett elégtételként éli meg a tárlat megnyitását. Van, aki a magyarság kimeríthetetlen szellemi tartalékai fölfedezéseként üdvözli az alkotókat. Van, aki „a megvetését sétáltatni jött ide".13 Az Oravecz-kép előtt töprengő szánalommal tekint rájuk. Amint a tanulmány további soraiból kitetszik, Németh László felelősséggel. Felelősséggel, ezért kritikusan. Mi lesz belőlük, ha már fölfedeztettek, kiemeltettek a névtelenségből? Nem ártunk-e a művészetnek, és nem teszünk-e tönkre emberi sorsokat azáltal, hogy bizonyos képességek kiütközésénél többet - zseniálist - látunk bele avatatlanok munkáiba? Ezek az aggodalmak hajtják a szerzőt, amikor a tehetség fogalmának tisztázására, az őstehetség természetének megértésére vállalkozik. Az őstehetség felfogása szerint „két kultúra között lebegő ember".14 Származásának mélyvilága és a műveltség, a művészetek között, „...ott lézeng az elhagyott világ és a meg nem hódított közt, és hazátlan lesz, nyugtalan, sérelmeiben boldogtalan."15 Németh László kárhoztatja a romantikus lelkendezést. Művészre és művészet iránt áhítóra egyaránt veszélyesnek látja azt a szemléletet, amely szerint az őstehetségek „külön csodái a teremtésnek, akiket az iskolát járt művészekkel össze sem lehet hasonlítani." De komikusnak és ártalmasnak tartja a bennük „festő szolgáló"- ért rajongókat is. Személyiségromboló lehet, ha az őstehetség a maga csoda voltát el is hiszi másoknak, s ahelyett, hogy a legtisztább értékteremtéshez igyekez105