Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)

súlyozottan világi jellegű, kevéske magyar nyelvű versét Rónay István (1840-1893) papköltő, és ennek a vidéknek volt különös hangú prózai megjelenítője az ómoravicai származású Pápp Dániel (1868-1900). Ugyancsak Zombor és környéke, valamint Bánát tájai ihlették Gozsdu Elek (1849-1919) pesszimista írásait, a verseci Herczeg Ferenc (1863-1954) dzsentri-regényei és színpadi művei is részben Bánát és Bácska életét idézik. Az elődök között is a legfontosabbak: a szabadkai Kosztolányi Dezső (1885-1936), valamint Csáth Géza (1887-1919), aki már nem műveiben, hanem sorsában reagált a határmódosítás tragikus következményeire: az ideiglenes magyar-jugoszláv határon lett öngyilkos.

A Trianoni békeszerződés leszakította a vajdasági magyarságot az őt addig éltető szervezetről, a Budapesten összpontosult szellemi élet érveréséről, s miként Jászi Oszkár fogalmazott a Nagybecskereken megjelenő Fáklyában, „a magyar uralkodó nemzetből küzdő nemzetiségi lett". Jászi azonban ebben a tényben a magyar kultúra centralizációjának megszüntetését és annak pozitív hozadékát vélte felfedezni; új magyar kultúrközpontok kialakulását a leszakított területeken, amelyek végül termékenyítő, policentrikus együttműködést alakítanak ki egymás között. „ Az anyanyelvű kultúra mindennapjaitól való hirtelen elszakadás, még ha az első időben tétovázással, bizonytalansággal, távlatnélküliséggel járt is, felerősítette az irodalmi önteremtés igényét, különösen azokban a fiatal értelmiségiekben (jogászok, hírlapírók, tanárok), akik még Pest vonzáskörében alakították ki ízlésüket, s közvetlen szemlélői lehettek a modern magyar irodalom születésének" - írja erről az időszakról Utasi Csaba.10

A rezsimváltás hozta gyötrelmek és szellemi útkeresések évekig, évtizedekig tartottak, még a későbbi szellemi vezér is tanácstalan volt. Szenteleky ugyanis eleve elutasította a maga vajdasági írói mivoltát, szemben a Dettre János (1886-1944) által képviselt, a vajdasági irodalom autonómiáját megalapozó szemlélettel, miszerint „minden elkülönbözés, minden szétválás gazdagságot jelent", és ennek szellemében bizakodást kínált, hogy „a magyarság szétszakadása gazdaggá fogja tenni a magyar irodalmat" - arra persze nem térvén ki, hogy ennek a gazdagodásnak ténylegesen mi is az ára: a kisebbségbe szakadás, a társadalmi pozícióvesztés, a zavarodott nemzettudat, és végső soron a nemzeti identitásvesztés. Ám Dettre se jutott egyenesen el az öntudatra ébredés ezen fokára. Haszontalan beszélgetés hasznos dolgokról című, a Bácsmegyei Naplóban 1924. március 2-án megjelent cikkében még nyomatékosan kikérte magának a vajdasági jelző bármilyen minősítő értelmezését, azt csupán földrajzi meghatározásként tartotta érvényesnek: „ Magyar irodalom van, s a magyar irodalomnak vannak erdélyi és vajdasági munkásai. A magyar irodalom egységét nem tördelte szét a trianoni szerződés. Aki magyarul ír, s maradandót alkot, az a magyar irodalom munkása, akár Budapesten, akár Kolozsváron, akár Suboticán született vagy él. Bessenyeiék bécsi írók voltak? Mikes Kelemen rodostói író volt? [...] A hely, ahol az író él, ahol az írásmű megszületik, csak téma, miliő, hangulatforrás; inspirálhatja vagy elgáncsolhatja az író munkáját, de nem lehet mérték, kategória, alap az osztályzásra." A végül Szentelekynél is megismétlődő pálfordulásra fél esztendő elmúltával került sor Dettre gondolkodásában. November 16-án megjelent, A kisebbségi magyar irodalom című cikkében már a következőket írta erről az öneszmélésről: „ Az utódállambeli magyar már most is egész más szemmel figyeli az eseményeket, mint idegen országok magyarjai, habár nyelvben és kultúrában édestestvérci maradtak. Más célok hevítik őket, más problémák foglalkoztatják, más-más feladatok előtt állnak, más-más gazdasági elhelyezkedésben vívják az élet csatáit, megváltozott a miliő és megváltozott az élet tartalma, az új vizekre új evezők jöttek és új bor az új tömlőbe. Megmaradt és megmarad a nyelvnek s a kultúra tradícióinak közössége, de a lelki élet matériája, tartalma merőben megváltozott. [...] Ha a magyarországi magyar lelki tartalma más tényezőkből tevődött össze, mint a kisebbségi magyaré, akkor a nyelv megegyezése ellenére dogmatikusan is indokolva van a kisebbségi magyar irodalom hivatottsága."n Erről állapította meg a jugoszláviai magyar irodalom kezdeteit vizsgáló Utasi Csaba, hogy: „ Dettre János meditációiban irodalmunk tehát mind messzebb sodródik a Pest-centrikusság sokáig kötelező előítéletétől, mindinkább önállósul, a valóságban azonban íróink nem tudják tartani ezt a tempót, s így az igények és az adottságok között erős kollízió tá53