Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 10. szám - Fekete J. József: Ember és Táj (A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában)
mad. " 12A Szenteleky - Dettre13 vita 1927-ben zajlott, Szenteleky egy év múlva színeváltozásáról tett bizonyságot és vállalta a vajdaságiságot, illetve ennek a „speciális viszonyok" közt sarjadó irodalomnak a szervezését. Meg kell jegyeznem, a legújabb vizsgálódások is szívesen helyezik előtérbe ezt a gazdagodást. Kibédi Varga Áron írta a következőket a Magyar-magyar kapcsolatok az irodalomban című tanulmányában: „.. .azt a tényt, hogy egy anyanyelven beszélők különböző országokhoz, sőt éppen ezért bizonyos fokig különböző kultúrkörökhöz is tartoznak, mi magyarok nem nagyon akarjuk elfogadni, amikor arról a bizonyos tizenöt millió magyarról esik szó. Pedig ma, nyolcvan évvel Trianon után, jó lenne, ha ezeket a különbségeket mi sem tekintenénk többé kizárólag szomorúmk és tragikusnak, hanem a szellemi gazdagodás egyik jelentős forrásának."14 A Dettre-féle meglátásnak adott hangot Szerb Antal irodalomtörténete 1934-ben, amely külön fejezetben tárgyalta az „utódállamok" irodalmát, amikor a korábbi egy-központú magyar irodalom helyett több magyar irodalom kifejlődéséről tudósított. Ezt megelőzően Pintér Jenő 1928-ban megjelent Magyar irodalomtörténete a vajdasági magyar irodalom szomorú helyzetéről tudósított. A Dettre és Radó Imre szerkesztésében megjelent Vajdasági magyar írók almanachja alapján ítélve rámutatott, hogy a szerzők „inkább pályakezdők vagy olyan költők és elbeszélők voltak, akik hírlapi munkában és a hétköznapi élet kenyérkereső gondjai között kényszerültek szétforgácsolni tehetségüket". Említésre fontosnak mindenki előtt Milkó Izidort tartotta, Ambrus Balázs, Borsodi Lajos, Radó Imre, Szántó Róbert és Szenteleky Kornél írói munkásságát pedig reménykeltőnek ítélte. De érdekes adalékkal szolgál Pintér Jenő a délvidéki közízlés korabeli megítélését illetően is. Szerinte akkoriban vidékünkön erős Ady-kul- tusz dívott, és az ultramodern irányzatok lelkes író-olvasó híveiről tesz említést, ám közli, hogy ebben a légkörben is megbukott minden időszakos irodalmi vállalkozás, így az irodalmi kezdőkből álló csoport, vagyis Csuka Zoltánék futurista folyóirata is. Herceg János (1909-1995) - miként Bányai János nevezte: a vajdaságimagyaríró - a Kalangyában „egy merőben önerejére támaszkodó és önerejéből fejlődő irodalom" megteremtését sürgette még 1938 őszén is, tehát már távolabb Trianontól és közelebb a következő háborúhoz. A kisebbségi irodalomnak a nemzetek közötti híd-szerepe15 ugyan nem elsődleges, csupán járulékos funkció, Herceg János mégis úgy fogalmazott, hogy a vajdasági magyar író kettős koporsóba van bezárva - egyaránt kellene, hogy olvassák Budapesten és Belgrád- ban -, de se itt, se ott, sehol sem olvassák! Papp p Tibor 1996-os tanulmányában16 e híd-sze- repű, speciális viszonyok között fejlődő irodalomról leszögezte, hogy ,a jugoszlavizmus rendszermeghatározó fogalma nemcsak államközösséget, hanem ideológiai közösséget is magába foglalt", és ebből a megállapításból fakad a következő konklúziója, miszerint „a jugoszláviai magyar irodalom-paradigma története, mely a Jugoszláviában élő magyarok irodalomrendszerét önálló, az anyairodalommal csak nyelvében és kulturális múltjában egybetartozó entitásként tételezte, az őt konstituáló ideológiai narratíva elkülönböződésével [differance] - önfelszámolódásával - berekesztetett." Ebben az értelemben beszélt Tornán László is Gerold László 2001-ben megjelent Jugoszláviai magyar irodalmi lexikon (1918-2000) című munkájáról mint „egy nem létező irodalom lexikoné"-ról.17 A centrum és periféria kérdésében ma is a sztereotípiák érvényesülnek. Végei László írta egy vagy tíz évvel ezelőtti esszéjében, hogy ha Újvidékről Budapestre utazik, akkor mindenki a vajdasági magyarság sorsáról faggatja, de senkit se érdekel, hogy például mi a véleménye a posztmodernről. Ennek kapcsán állapította meg Kibédi Varga Áron, hogy: „ A Magyarországon kívül, de a Kárpát-medencén belül élő magyar értelmiségivel és íróval szemben az az elvárás, hogy szomorkodjék, hogy panaszkodjék, másról mint a kisebbségi élet nyomoráról ne beszéljen és főleg pozitívumot ne mondjon, az már kimondottan botrány lenne."18 Érdemes tovább is idézni a szerzőt: „A magyarországi elvárásokat ezenkívül a központ-periféria szociológiailag rendkívül érdekes problémája is jellemzi, egyrészt kulturális, másrészt társadalmi szinten. A központ dönt, a periféria pedig úgy érzi, hogy ezekbe a döntésekbe nem szólhat bele. Kulturális vonalon a magyar helyzet ebből a szempontból hasonlít a francia helyzetre. A francia kulturális élet párizs-, a magyar 54
