Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 5. szám - Szabó Zsuzsa Réka: Egy magyar költő „orosz” lírája (Baka István: Sztyepan Pehotnij testamentuma)

nítik meg (pl. A nagyszínházban), sőt még az Alászállás a moszkvai metróba cím alászállás szava is valamiféle vallási emelkedettséget jelez. Az egyedüli vers, amelynek címe nem téveszt meg bennünket a témát illetően, a Társbérleti éj. A címekkel azonban éles ellentétben áll a versekben ábrázolt hétköznapi, szovjet élet nyomora, brutalitása, és ezt a kettősséget fokozza a sokszor ironikus, játékos, minden pátosztól mentes hangnem. Talán ez is példázza a szovjet korszakra jellemző kulturális kettősséget, a semmi-sem-az-aminek-látszik bulgakovi törvényszerűségét, amely a kulturális élet fénykoraként megjelenő múlt, és az azóta folyamatosan zajló értékvesztés, kiüresedés közötti feszültségből fakad.

A fenn és lenn keveredésének egyik legsajátosabb módját figyelhetjük meg az Alászállás a moszkvai metróba című versben. A metró helyileg is a lentet reprezentálja, Moszkvában pedig - hatalmas kiterjedése okán is - mindenképpen egy különálló, szürreális világot alkot, mondhatjuk úgy is, hogy alvilágot. Erre játszik rá Sztyepan Pehotnij, aki a metrót a magas kultúrához tartozó görög mitológia alakjaival népesíti be, s e sajátos, kevert népességgel („ellenőrző-Kerbcrosz") teszi érzékelhetővé a metró által benne ébresztett látomásélményt („Hádész e hely a kárhozott hadat / Trolibuszok Kharón sajkái hozzák").

A kötet három „füzetnyi" versből áll össze, s ez már önmagában véve szimbolikus. A hármas szám mindenképpen az egységet, a befejezettséget, a lezártságot jelzi, túl azon, hogy természetesen a vallás és a folklór területe felé is irányíthatja figyelmünket. Az, hogy a verseket a költő „füzetekbe" rendezte, összefügg a szamizdat-fikcióval. Jelzi egyrészt a költő alázatát: ezzel kissé „leértékeli" saját művészetét, mintha ezek a versek arra lennének kárhoztatva, hogy mindörökre ezekben a füzetekben legyenek elrejtve, mintha nem lennének érdemesek arra, hogy kötetben is megjelenjenek; másrészt azonban értékelhetjük ezt az alázatot keserű reménytelenségként, sértettségként: a hivatalosságon kívüli, be nem futott költő öniróniája jelenik meg itt, aki úgy érzi, méltánytalanul mellőzik őt. Ez a gesztus felidézi a szamizdatos korszak romantikáját is. A „füzetek" kronológiai sorrendben követik egymást: az első verseket a brezsnyevi pangás Leningrádja ihlette, az utolsó „füzet" kezdő versének címe pedig már világosan jelzi az új korszak kezdetét (Szentpéterváron újra).

Ha kezünkbe vesszük a mostani kiadást, akkor egy nagyon szép kiállítású könyvvel találjuk szembe magunkat. A borító Pataki Ferenc A Mennyország kapui című festményének fölhasználásával készült - olvashatjuk a könyvecske legvégén. Egy kőfal előtt gyertya ég. A kőfal - a börtön, a rabság jelképe lelki-szellemi és fizikai értelemben egyaránt. A gyertya - évszázadokon keresztül a fény, a világosság forrása volt az éji sötét ellenében: a szűkös cellában a kultúra szabadságának fényét adja. Napjainkban a gyertya valakiért ég, a gyertyát valaki emlékére gyújtják.

Emlékeztet a gyertya egyrészt Sztyepan Pehotnijra, a soha-nem-volt költőre, kinek a versekből felsejlő sorsa azonban mind költői, mind emberi viszonylatban szimbolikus és tipikus: a szovjet élet egy ember által megélhető szeletkéjét tárja föl, annak „minden egyéni megnyilvánulást elsöprő durva és szürke valóságát" (idézet Sztyepan Pehotnij - Baka István életének krónikájából). A költő egy ilyen miliőben, mint az emberi lélek krónikása, eleve halálraítélt. Ám Pehotnij a szovjet korszak lezárulta után („Lenin ledől") sem talál gyógyírt sebére, a pártállam széthullása önmagában véve nem szünteti meg az értékek pusztulását, a szétesés folyamata az élet minden szintjén irreverzibilis. A múlt csak torz álomképekben kísért (pl.: Szentpéterváron újra): nincsenek élő kulturális hagyományok, a múltat és a jelent összekötő köldökzsinór elszakadt. E költeményben felidéződik az orosz irodalom közismert kisember alakja is („Köpönyegem megint letéphetik"), és érvényessé válik a jelenre nézve, ami azt sugallja, hogy a kisember a jelenben is ugyanolyan kiszolgáltatott a hatalom dé- monikus erejének, gépezetének, mint korábban. Ebben a tekintetben semmi sem változott tehát. A totális értéknélküliségnek, kiüresedettségnek, a mindent megdermesztő, „szélütött" valóságnak állít mementót Sztyepan Pehotnij a Harmadik füzet utolsó verseiben, melyek egyúttal a voltaképpeni testamentumot is alkotják. E versekben egyre erősödik az elvágyódás hangja (melyről eddig szó sem volt), de nem a Föld valamely boldogabb országába kívánkozik a lírai én, hanem a túlvilágra, ahol „Együtt leszünk mindannyian, / Kik tagjai vagyunk egymásnak". A túlvilág azt a helyet jelenti, ahol talán helyreáll a rend, a dolgok egysége, ahol megtalálható a rég elvesztett harmónia.

Emlékeztet a gyertya a hús-vér Sztyepan Pehotnijokra, akiket az oszlásnak indult, saját kultúráját megtipró, „hullafoltos Oroszhont“ temetett maga alá, nyomorított meg lelkileg-szellemileg örökre. Végül, de nem utolsó sorban emlékeztet a gyertya Baka Istvánra, hiszen a saját maga teremtette költő-figurát, Sztyepan Pehotnijt, nem sokkal élte túl.

A kötetben szereplő további illusztrációk (Révész Róbert, illetve Pataki Ferenc alkotásai) is hasonló hangulatot árasztanak, mint a költemények. Rozsdás láncok, kampók: szentkép egy törme118