Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

ni, kitalálni, kitálalni, hova tartozom. Addig túlságosan zajos magányban, pohár iro­dalmi borral kezemben sétálgatni fel-alá az egymásnak magyarázó sok nemzedéktárs között. Lackfi János nemzeti stratégia A nemzet egyszerre múlt, jelen és jövő: a múlt ismerete és birtok­ba vétele nélkül nem lehet jövőt építeni, és hiteles jövőkép nélkül nincs értelme a múlt számon tartásának. Mindez azt is jelenti, hogy a „felnőtt" korú nemzeteknek mindig van valamiféle elképzelésük a választandó történelmi pályát, a megoldandó nagy közös feladatokat illetően. Ez az elképzelés mindig a múltba is ereszti gyökérze­tét, és ott van mögötte a történelmi tapasztalat szellemi és erkölcsi fedezete. Talán ezt nevezzük nemzeti stratégiának: a közös gondolkodás és a közös cselekvés történelmi tervezetének. Ennek a tervezetnek, mint minden átfogó közösségi megfontolásnak, azonban csak úgy van értelme, ha minél szélesebb konszenzusra épül: a közös ta­pasztalat, érzület, gondolkodás és cselekvés minél több egyén, kisebb és nagyobb kö- zösségek átfogó közmegállapodására. A mögöttünk lévő huszadik század magyar történelmét valójában egy folyamato­san és igen fájdalmasan érvényesülő ellentmondással (is) jellemezhetjük. Szoktuk mondani, különösen az egy évtizede bekövetkezett történelmi átalakulás (rendszer- változás) után, hogy a huszadik századi magyarságnak valójában nem volt „nemzeti stratégiája", és részben ez a hiányosság vezetett azokhoz a történelmi, társadalmi és szellemi válságokhoz, amelyek jóformán felőrölték a magyarság életerejét. Mindez tulajdonképpen nem így van: igazából hiteles „nemzeti stratégiák" jöttek létre, természetesen a szellemi élet, például az irodalom, a társadalomtudomány és a történetírás műhelyeiben, csak éppen nem akadt olyan, a nemzet valódi érdekeinek érvényesítésére alkalmas, nagyszabású politikus személyiség (mondhatnám így is: ál­lamférfi), aki valóra tudta volna váltani a szellem embereinek elképzeléseit, terveit. Il­letve, midőn ezeknek a terveknek a megvalósítása elsőrendű szükségletté vált, a tör­ténelem kedvezőtlen alakulása mindig keresztül húzta a „nemzeti stratégiák" készítő­inek számításait. A politikai életben, többnyire a kormányzati hatalom birtokában rendre fogalma­zódtak meg, nem egyszer nagyívű és hitelesnek tetsző nemzeti stratégiák. Ezeket a stratégiákat azonban, részben korszerűtlenségük, részben a mulasztások, tévedések és hibák következtében vagy éppen külső hatalmi erőszak miatt szinte sohasem sike­rült megvalósítani, és a stratégiai kudarc mindig az ország erőinek vészes megfogyat­kozásához vezetett. Holott a történelem nem egyszer figyelmeztetett arra, hogy ered­ményes nemzeti stratégia csakis megfontolt és körültekintő reálpolitikai elképzelések­re építhető fel, olyan stratégiai koncepciókra, amelyek messzemenően figyelembe ve­szik az ország, illetve a magyar nemzet geopolitikai elhelyezkedését és a nagyhatal­mak, illetve a szomszédos országok, illetve nemzetek törekvéseit. De még ha létrejött volna is valamiféle hiteles nemzeti stratégia, akkor is hol volt az a nemzeti közmegegyezés, amely egy országmentő stratégiát megtámogathatott vol­na? Amiatt, hogy Magyarország huszadik századi történelmének leginkább válságos pillanataiban rendre pusztító válságok áldozata lett, nem csupán a külső ellenségek- ellenfelek a felelősek, hanem a nemzeti konszenzus és az erre épülő nemzeti stratégia végzetes hiánya is. így történt ez az első világháború végén, midőn egy valóságos érdekeit felismerő és összefogásra törekvő magyar társadalom, ha talán nem tudta volna is elhárítani az ország megcsonkítását, valamit enyhített volna ezen. Ez történt 118

Next

/
Oldalképek
Tartalom