Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
1956-ban lettem gimnazista, és már két hónap múlva ifjú titán, aki forradalmi verseket írogat. Aztán - szinte pillanatok alatt - kicsapandó diák, ki házi nyomdán lapot szerkeszt, s amerikai segélycsomagokat osztogat a plébánián. Latinul tanul, és újra imádkozik. Ám hamarosan kiderült, hogy mindez csak olyan ködös álom, amiben agyhártyagyulladásom után évekig éltem gyerekkoromban. S amikor végül Szegedre kerültem az egyetemre, a különféle hitek romjain új világot próbáltam fölépíteni magamban: az egzisztencializmusét. Társaságom is akadt hozzá, mely nem ismerte az alkoholhiányt, sem a gondolathiányt. S ettől olyan érzésem volt, mintha szabad is lennék. A szegedi albérletekben azonban újra kezdtem érezni az albérletesdi miatt ezerszer is elátkozott Kaposvár, a szülőföldem hiányát - már csak anyám miatt is. O közben végre lakást kapott, férjhez ment, s ekkor úgy döntöttem, hogy egyetemi éveim városában maradok. Búcsút mondtam somogyi szerelmeimnek, megnősültem. Helyi irodalmi sikerekben sem szenvedtem hiányt, csupán lakásban ismét. Aztán azt is megtanultam keserves kínok között, hogy milyen az oxigénhiány, mely éppenséggel nem a magaslat miatt kínoz, hanem a hörgőtágulatok jóvoltából. 1969 karácsonyára, mikorra a Mester és Margarita elrontott nyomdai ívébe csoma- goltan újra visszakaptam - ötödszörre - verseskönyvem, meg is pattant belül egy nagyobb ér, és föl kellett készülnöm az operációra, melyet Kulka Frigyes végzett el aztán huszonnyolcadik születésnapom alkalmából. Fizikálisán is keletkezett bennem egy hiány: a szív alatti, a bal alsó tüdőlebenyemé. Ami utána következett az viszont felemelő érzés volt, ahogy a maradék apró pattogással, melyek mint a rügyekéi, igyekszik betölteni az árt. írtam akkoriban egy húszsorost, melyet minden rosszmájú kritikusom félreértett: „Február, március, április / szabadság - táguló tüdő...", holott, oly közérthető lett volna: „a mellkasomban is okos / mindennapos honfoglalás / hegedő seb a hátamon / múló kardvirág-hatalom..." stb. Az értetlenség és a kiadók hiánya majdnem ahhoz vezetett, hogy - mint sógorom-barátom, az egzisztencialista egyik kedvenc tanítványa - magam is a szabadság végső elvét alkalmazzam. E Z. ezt szemben a híres klinikai Tisza-parttal, túlnan, hol ártéri fűzek ingadoznak, hurok formájában realizálta nyaka köré. Mert érezte a hiányt. A sors másként rendelkezett: lakáshoz jutottunk, lassan bútorokhoz is, pénzhez, magam elismeréshez, s végül kiadókhoz is. Furcsa módon azonban - erre mondják, nincs rajta Isten áldása - akkor fogtam föl kedvenc mesterem, Kosztolányi Dezső sorait úgy, hogy ne csak elvontan, hanem tételesen is: „Van már kenyerem, borom is van, / van gyermekem és feleségem. / Szívem minek is szomorítsam? / Van mindig elég eleségem." E.t.c. 1917-ben született ez a költemény, melyben az a zseniális, hogy éppen állításaival negál (vessük csak össze ezt egyfelől Berzsenyinek a közelítő télhez írott versével vagy Petőfi Szeptember végén-jének módszerével!) egészen az utolsó tizenkét lázbeteg sorig, melynek ez a vége: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / a kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban / s már nem vagyok otthon az égben.". Ez idő tájt írtam - még mindig küszködve az operáció utóhatásaival, s egyre romlandóbb családi viszonylataim ellen - azokat a régi magyar irodalom nagyjait (Nyéki Vörös Mátyást, majd Szenczi Molnár Albertet) fölidéző verseimet, melyekben az Isten-hiány végre úgy kezdett behegedni, mint hátamon a seb; igaz, azok a fonadékmaradékok, melyekkel belül is összefoltoztak, hosszú éveken át bujkáltak ki, teljesen áratlanul, belőlem. Mögöttem hagytam Szegedet mindenestül, ahogy hittem, hogy aztán megint évekig harcoljak mindazért, amit el kellett veszítenem: otthont, feleséget, gyereket - a kenyérhez és a 84