Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

borhoz, mely megmaradt. Az előbbi nem is akármilyen formában: alapító felelős szerkesztője lettem egy olyan folyóiratnak, mely „hiány-pótló" volt, hiszen egy új művész-nemzedék honfoglalását készítette elő.

Mindmáig úgy érzem, hogy ez volt az a pillanat, amikor elkezdődhetett egy becsületes harc - amelyben nem maradtam mindig egyedül -, hogy győzzünk a Közös Nagy Hiány ellen, még legalább másfél évtizedig. Mondjuk úgy: 1974-től 1989-ig. A kincsért, amiért érdemes volt olykor porig is égni, ha újra emberré vétettünk a porból. De ez már a férfikornak olyan szakasza volt, amikor nem csupán barátaim távoztak (így vagy úgy) az életemből, hanem szüleim is. Előbb édesapám, kivel kevés időt tudtam együtt tölteni, mert mások voltak gondjaim - éppen, amikor a folyóirat ügyei kezdtek jövővé válni. Akkor tűnt ki, hogy gyerekkori agyhártyagyulladásom milyen szellemi és idegi energia-hiányokkal jár ilyenkor. A másik ötvenkilenc éves édesanyám elvesztése éppen abban az időben, amikor nem csupán az történt, hogy lemondattak a Mozgó Világ további szerkesztéséről, hanem szinte magán tragédiámmal egyidőben bezúzatták azt az utolsó számot is, melyet még szerkeszthettem. Lám ez is olyan állítás, mint Kosztolányié, de a többszörös hiány elviselhetetlen volt.

A hiány érzett minket.

Jóval később, amikor Szigligeten voltam alkotói szabadságomon, s megint jött egy szokásos kérő távirat, amely egyben könnyeztető is volt, írtam egy verset Weöres Sándor halálakor, mely visszarímel Esti Kornélra is: „Mesterem - még folytathatnám, de virrad..

1985-től úgy voltam jelen a magyar irodalomban (egy ideig az írószövetség főtitkáraként is), hogy másfél évtizedig nem jelent meg verseskötetem. Közben lezajlott a változás, amiben hittem, hogy megadja Isten, ha kivitatjuk Nála az igazunk, aztán a másik, amely a lélek-hiányt akarta újratermelni; a harmadik, mely végül is azt a történelmi kettősséget vállalta, mint akár az Ady-úri önmagunk. Kelet és Nyugat virága-e a magyar? S egyáltalán: a pénz- vagy az Isten-hiány határozza meg a sorsét! (Sors, nyiss nékem tért... - ez, igaz, Petőfi.)

Magánszemélyként - néhány halálos vitát az élettel túlélve - a máig látó Adyra gondolok az új évezredben. Utcán, televíziót bámulva vagy nagygyűlést, támadókat vagy őrzővédőket, ebben az új és egyre nem magyarabb évezredben. Arra, hogy már nem szürrea- lisztikus látomás a Disznófejű Nagyúr. Sokféle hiány-betegségünk volt (ld. „Nekünk Mohács kell" - s hozzá Trianon, Donkanyar e.t.c.), de abból a rémlátomásból, hogy „sertés fejét, az undokot, én simogattam" mindig marad utódainkra is. De legalább: „csatázunk vadul". Kár, hogy ez amolyan, csak Istenbizonysággal mérhető József Attila-hiány: „A mindenség- gel mérdd magad...!"

Ebben a mindenségben fél Teremtője az emberhiánytól, kezdetek kezdetétől. Hátha megint egyedül marad.

O a Hiánytalan Hiány! -> Isten formájú hiány, ->Név Veress Miklós

hit I. A hit nem egyéb, mint a világban és önmagunkban tapasztalt égető hiányok feltöltésére tett egyik kísérlet. -> Isten I. További kísérletek neve: -»tudomány /., -» művészet

I. 2. A hit hiánya a hiányba vetett hitet jelenti. 3. Hinni kényelmes. Tudni hasznos. Kételkedni szükségszerű. Balia D. Károly

hit II. „Aki nem hisz, elkárhozik" - mondja az írás. Ez nem holmi ködös, babonás fenye- getődzés, hanem egy egyszerű, világos ténymegállapító tőmondat. Közérthető. Miért teszünk mégis úgy, mintha nem értenénk? Gondolom azért, mert büdös vállalni a

85