Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

Hadd szusszanjak itt; szusszanj te is, Nyájas Olvasóm. Utána hadd folytatom, Shakespeare-rel: „more in sorrow than in anger". Van sovinizmus, amely vagy beszűkült vagy beszűkülésre van ítélve - avagy a százados, szervülten megújuló beszűkülés a struktúrájához hozzátartozik. Ilyen az orosz ultra-sovinizmus. „Sztravinszkij ébresztése"?! Történtek rá kísérletek; mind kudarcot vallott. Szolzsenyicin? A vagyona tartja víz fölött. Nem szívesen vesznek róla tudomást. Nem meghatározó jelenség, pedig még az emigrációban annak ígérkezett. A magyar irodalmi nacionalizmus? Hát tágranyitottnak éppenséggel az sem mondható. Sokáig nem volt beszűkült, de most beszűkülőfélben van, nyájas-ridegen elutasító, az angol protestánsok megbélyegző gunyormottója szerint „once a catholic always a catholic“ - aki egyszer pápista volt, az végig az marad. Magyarra forgatva: kutyából nem lesz szalonna. Ennek az érvényét egyre inkább kiterjeszti az ország, a média, a közhangulat ránk, „emigránsokra", azokra, akik „idegenben" éltünk vagy élünk. Van, akit nem istápolnak, van, akit a művi felejtés tölcsére felé söpörnek, hogy nyelje el, van, akit nyájas-ridegen elutasítnak; s ugyanakkor van olyan szerencsés, akit oda-odamutatnak, pofafürdőre, egy-egy kurta zengzet, tévékukucs, vers, alkalmi karcolat erejéig.

A Lyukasóra januári számában Fábián László, az Új Magyarország volt főszerkesztője Értékrend és Demokrácia címmel értő elemzését adja a mai magyar szellemi életnek. Ugyanebben a számban Szakonyi Károly is hozzászól a témához; rendkívül meleghangú, mindeneket elsimító, békülékeny, joviális írásában; és nicsak-nicsak - egy-két kitételén megakad a szemem. Ízelítőül:

„Emigrációban nem születtek remekművek"

Erre - mint remekmű-írásra még véletlenül sem merészkedő szerző - ugyan mit is mondhatnék.

(1) Jómagam már a fiatal, vagy fiatalnak mondható Szakonyi Károly leleményes, rutinos színdarabjaira és rádiójátékaira régestelen-régen felfigyeltem.4 De tízet egy ellen - mit is mondok: mérget veszek rá -, hogy Karcsi sem az én írásaimat, sem „emigráns" társaim termését nemigen forgatta haszonnal/haszontalanul, sem azért, hogy tájékozódjék e „Mesze Idegenbe szakadt" ágrólszakadtak irodalmi munkásságáról, sem akkor, amikor „remekmű"-felfedező körútjai során becserkészre az emigráció irodalmi berkeit: nem az ő célterülete

(2) el tudok képzelni egy másmilyen Szakonyi Károlyt, aki valamely politikai kalamajka következtében, nagy kénytelenségből fél életét, teszem, Párizsban tölti (töltötte volt légyen). Hogy írt/nem írt volna „remekműnek" minősülő színpadi csudákat, nem tudom; de hogy nagyon másképp, másmilyen színpadi játékokat írt volna, az napnál világosabb. Kötve hiszem, negyven színdarabom közül, amennyit összeírtam, valamelyiknek csupán a címét is, kapásból, hogy idézni tudná

(3) Szakonyinak az a megérzése, hogy „emigrációban nem születhet remekmű", emlékeztet Könyves Kálmán királyunk közismert mondására - „boszorkányokról, amelyek nincsenek, szó ne tétessék" (mármint olyanokról, akik seprűnyélen, a levegőégen szálldosnak - a Malév járatain hazaszállongókról nem is beszélve)

4 lásd Új Látóhatár, 1979. Kötetben, in: HGY, Irodalomtörténet; Lakatos István válogatása. Tevan Kiadó, 1991.

57