Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Legenda Kemény Jánosról (Összeállította: Albert Zsuzsa)
Legenda Kemény Jánosról Összeállította: Albert Zsuzsa Kemény János visszaemlékezése: (A Petőfi Irodalmi Múzeum részére készítette Szekeres László 1969. június 20-án. Sose voltam mecénás eredetileg, csak a későbbi körülmények hozták, hogy azzá kellett lennem. Én Amerikában születtem, anyám egy amerikai pionír család ivadéka volt, ősfoglalóké, akik Skóciából jöttek, kisiparosok, és hasonló kézműves emberek, akik mentek új világot teremteni, mert Skóciában akkor nagyon nehéz volt az élet. Ők valahonnan Glasgowból származtak, apám pedig kivándorló volt, teljesen vagyontalan fiatalember, akit katonai pályára adtak, otthagyta a katonai pályát, és kiment szerencsét próbálni, úgy kezdte az életet, hogy dokkmunkás volt, liftesfiú volt, végigcsinálta mindazokat a küzdelmeket, amiket más kivándorlók csináltak, amíg végül elérte azt, halála előtt néhány évvel, hogy a pittsburgi osztrák-magyar konzulátusnál írnok volt. Ő ott halt meg, szegény, különösen a pittsburgi bányászok akkori szervezete nagyon támogatta özvegy édesanyámat, mivel egy időben ott a bányánál nem tudom milyen munkát végzett, valószínűnek tartom, hogy köbméter számító, vagy valami ilyesmi lehetett. Akadt egy konzulátusi tisztviselő is, és ezek azt mondták anyámnak: magának vannak normális körülmények között élő rokonai Erdélyben - nem a marosvécsiekről van szó, mert azok nagyon gazdagok voltak, nem vetődött fel a nevük -, akik bizonyára magát a négy gyerekével eltartanák: (az egyik gyerek féltestvérünk volt, mert anyám özvegyasszony volt, mikor apám elvette) ott próbáljanak megkapaszkodni. S ott összeadták a pénzt, a legkülönbözőbb rétegekből való emberek, konzulátusi emberek, ott élő egyszerű magyar emberek, és hazaszállítottak minket. Dacára, hogy Amerikában születtem, én Alsójárát tekintem a szülőfalumnak, mert másfél éves koromtól fogva ott éltem. Másodszor otthonomnak Kolozsvárt vallom, ahol tíz éves koromtól éltem egész addig, ameddig Marosvécs akkori gazdája, egy nagyon derék Kemény Ákos nevű ember, szívszélhűdésben meghalt, utódok nélkül, és eléggé váratlanul rám hagyta azt a Marosvécset, ami addig egész bizonytalan dolog volt, hogy kié is lesz. Én akkor Bécsben voltam erdőmérnök tanuló, magam is úgy, mint a többiek, hogy tanultam és közben igyekeztem megszerezni a tanulásra való dolgokat. Mindenkit ismertem, nemcsak az egyszerű embereket, ismertem akkor ott élő írókat, Kassákot, Balázs Bélát, ez jut hirtelen eszembe a nevezetesebb emberek közül. Kölcsön-pénzen jöttem Marosvécsre átvenni az „uradalmat". Ezt azért kellett elmondanom, hogy én viszont abban az időben már az Ellenzék című kolozsvári lapban, mint diák, rendszeresen dolgoztam, azelőtt megjelent előfizetéses alapon az első verseskötetem, azt hiszem, az utolsó is az életben, mert nagyon rossz volt, már Tamási Áronékkal megvolt a kapcsolatom, mikor Amerikában volt kinn, előzőleg egy darabig az Előre című diáklapnak voltam a szerkesztője, szóval én az irodalomból és a hétköznapi emberek világából kerültem a főúri kastélyba, amelynek a tradíciói között egy igen nagy és nemes tradíció élt, az én szépapám barátsága Bolyai Farkassal, akivel együtt voltak annak idején kinn az egyetemen. Hogy mecénás lettem, hát természetes, ha magamfajta ember Ádámovics Sándor és felesége, Csíki László, Kemény János (hangfelv) br. Kemény Miklós, Kemény Klió, Marosi Ildikó, Sütő András, Sz. Cserbár Zsuzsa, Tóth István, Vári Attila, Vécsi Nagy Zoltán. 55
