Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Fekete J. József: Kisebbségben a regényben

mesterkéltté és modorossá válik, mert nem akar többé naivnak és gyanútlannak látszani a céhbeliek között..

Bálint Péter a hagyományos nagyregény nyomdokait követve és a regényírás korszerű módszereit ötvözve ügyesen szerkesztett, arányos műveket tett olvasóinak asztalára, nyelvi készségét és invencióját a történetmondás illuminációjában teljesítette ki. Jelen regényében a remekbeszabott portrék, egy-egy típus személyes jellegzetességekkel való felruházása, illetve fordítva, az egyéni sorsok színes mozaikjából a típusra való következtetések között burjánzó, narratív elágazások, az asszociatív történetek a mű igazi jelességei, amelyek természetesen csak a szöveg egészével alkotnak egységet, folytonos visszacsatolást biztosítván a regény két folyama, a beszélő által elmondott történet és a narrátorról szóló történet között.

Az elbeszélő ritkán zökkenti meg a történetmondást a „ne siessünk előre a történetben" - féle metatextusokkal. Különös, hogy egy éppen ilyen, közvetlenül az olvasóhoz szóló szöveg mennyire tartózkodik az önreflexióktól, mennyire puritánul zárkózik el az olvasóval való lehetséges összekacsintástól. A szöveg a mű keletkezéstörténetének irányából ilyen alkalmakkor a narrátor felé fordul, és ebben minden esetben a szerző kiváló (képzőművészi ismeretekre utaló) arányérzéke érvényesül. A szenvedélyes, pátosszal teli retorikus bekezdésekkel, hitszólamokkal gazdagított, életességet, bölcsességet, tapasztalatot, hitet, emelkedettséget és túlzást görgető történetmondás a regény végén, Jánossy Gáspárnak, a kálvinista gyülekezet új lelkészének színre léptével még feszesebbé, még erőteljesebbé válik.

Igaz, innét fogva gyűrűzik be a gyülekezetbe az emberi lelkek majd fél századon át tartó, kívülről ösztökélt, de a megfelelés szándéka által belülről is gerjesztett eróziója, a ki- sebb-nagyobb látványossággal is szolgáló morális elbizonytalanodás és eltévelyedés, itt bizonyosul be, hogy az egyházellenes politikával szemben kialakított sündisznóállás első sorban erkölcsi tartást jelentett, és midőn az elzárkózó-védekező magatartás egyszeriben feleslegessé vált, ugyanaz az erkölcsi válság szakadt a gyülekezetre, amitől korábban töb- bé-kevésbé sikeresen, vagy csak látszólag, de megvédte magát. A változásnak eme pontjától, az alantasságnak a legszentebb körökben való hirtelen burjánzásától válik gyakorlatilag krónikássá az eddig csak megidéző narrátor. Mint a legtöbb krónikást, őt is becsületes szempontok vezérlik: „... nem lehet olyan világban élni, amelyik újra meg újra megsemmisíti a múltat, tetszése szerint átírja a történelmet, egyes embereket kiradíroz az emlékezetből, másoknak dicsőséget hazudik".

Hogy micsoda lelketlen nyomás nehezedett az önmaga gyermekei ellen harcot indító, és saját komisszárjait a vérfrissítés érdekében felfaló parancsuralmi rendszerben mindenkire, aki vallása, származása, pártállása vagy miegyéb miatt kisebbségbe szorult, a regény beszélője a következő vallomásában foglalja össze talán a legtömörebben: „De hát nem ezt akarták tőlem? Hogy örökösen bűnösnek érezzem magam valamiért? Hogy a kétely és a bűntudat marcangoljon: hol hibáztam, mit vétettem? Kalapos Vilmos és én, két különböző nemzedék, nem ugyanazt akartuk mi ketten? A művészek alkotói szabadságát magunkba szippantani olyan korban, amikor a szabadságról és istenhitről hallani sem akartak a hatalmasok. Paranoiás korban mindegy, hogy mi vagy: zsidó vagy kálomista. Minden törekvés, mely a gyökerek ápolására és a lélek szabadságára irányul, gyanús. Kalapos és én, két megrekedt polgár, akikre hol a szabadkőművesség, hol a kozmopolitaság, hol pedig a gyűlölni való ellenség billogát sütik. Uram, mikor állapodhatunk már meg mi ketten, egy zsidó és egy kálomista, valahol Európában?"

Az „alantas ösztönöket felszabadító új világ"-gal szembeni perlekedés konok indulata, az elszámoló leszámolás szándéka hívta életre az alföldi portrékat. A történetmondó hős nosztalgiába kénytelen menekülni a magáénak hitt világból, a lelkiismeretét igyekszik rendbe tenni azáltal, hogy őszintén vall - de nem gyón! - gyermek- és ifjúkoráról, szerel49