Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 6. szám - Bombitz Attila: Azután (Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához)

Vargas Llosa, Gabriel Garcia Márquez, Laurence Norfolk, Christoph Ransmayr, Salman Rushdie vagy Jose Saramago „történelmi regényparadigmáit" tekintjük e kérdésben mérv­adónak. És ha feltétlen további történelmiregényezésre van szükség, akkor megkerülhe- tetlenek e témában Grendel Lajos ún. New Hont-tetralógiájának egyes fejezetei, az Einstein harangjai (1992), az Es eljön az O országa (1996), a Tömegsír (1999) és a Nálunk New Honiban (2001), melyek könnyedén üzennek arról, hogyan is van ez a szomorúan nevetsé­ges búcsú a rendszerváltás eufóriájától, s hogyan is lehet még komédiázni a regényben, a regénnyel. S ugyanilyen megkerülhetetlen Végei László faktív „regényírása" az évtized peremvidéki életéről: beszélyben, esszében, naplóban egyaránt (A nagy Közép-Kelet-Európai Lakoma bevonul a Pikareszk Regénybe, 1998; Peremvidéki élet, 2000; Exterritórium, 2000). Szándékosan állítom „történelmi regény" ügyben egymás mellé Sándor Iván és Márton László regényművészetét. Alapvetően máshonnan érkeznek, más tapasztalattal rendel­keznek, s nézőpontjaik is határozottan elválnak egymástól. Ami azonban mindkettőjük­ben közös, az a rendszeres írásgyakorlat, az íráson keresztüli küzdelem az ún. történeti hi­telű elbeszélés poétikai legalizációjáért. És véletlenül - vagy ez is korszakjelenség? - mind­ketten ebben is az ún. történelmiség újraértékelésének lehetőségeit keresik. Posztmodern utáni válaszkeresés ez: Márton viccelve és retorizálva találja ki a történelem lehetetlensé­gét, Sándor Iván pedig az európai regényirodalom hagyománytöréseire reflektál én- és vi­lágkioltó regényeiben. A történelem esetükben nem panel, hanem az elbeszélés és az eg­zisztencia egyedül lehetséges témája. Sándor Iván majdnem minden írása megengedi a folytatólagos olvasat lehetőségét, és így az életmű, különösen a Századvégi történet óta (1987), különleges és egyedülálló, kontinuitív szellemi kalanddal kecsegtet a törésvonalakkal teli magyar elbeszélő­irodalomban. Regényeinek beszédmódja nem csupán önmaga szisztematikus újrakódolá- sában és nézőpontkeresésében fontos. Sándor Iván könyvei, legyenek bár magánregények vagy köztörténetek, a kettő átmenetének kifundált formái egybe és egymásra olvashatók, mesteri magánmítosszá alakíthatók. Gondoljunk csak az egyes regényeken túl száguldó futárokra és az idő homályából jellegzetes ismétlődéssel felbukkanó ködlovasokra, a törté­nések téridejének gondosan kimunkált átmeneteire és határhelyzeteire, a hátteret képező omlás és zúgás hangulati sűrítettségére, az előteret borító esőre, sárra, kavicsra, csonttör­melékre és kagylózúzalékra, amelyek a belső tereket átszállásokként hivatottak ellentéte­lezni. E sajátságos regényteret a kilencvenes években három fontos regény építi tovább: az Arabeszk (1991), az Átváltozások kertje (1995) és A szefforiszi ösvény (1998). Az Árabeszk az öt­venes évek koholt pereinek magántörténetbe hatoló tragédiáját, s az ezzel együtt járó kö­zös hallgatás megtörésére tett kísérletet ábrázolja belső pszichogrammok egymásra kopí- rozásával. Az Átváltozások kertje a XX. század második felének politikai botrányaira reflek­tál, míg talán az életmű legkirívóbb darabja, A szefforiszi ösvény, mely időben s térben is ki­tolva az általános dehumanizálódás és értelemvesztés paraboláját szószerintiségében is a „már-nem és még-nem" határszituációját képzi meg. A szefforiszi ösvény azért fontos re­gény, mert szerves anyagává (önmagává) képes változtatni a posztmodern és a dekonstrukció elméleti jelszavait. Amíg azok általában nem nyújtanak megoldási javasla­tot (mire is), csak konstatálják és problematizálják az aktuális helyzetet, addig Sándor Iván tudomásul véve e világállapotnak megfelelő értelmezési lehetőségeket, poétikai válasszal felel. Ez a válaszlehetőség maga a regény, a mindenkori regényösvény, amely átmenetet és kontinuitást keresve a modern és a posztmodernizálódott modern között az útkeresés to­vábbi lehetőségéről, az útonlevés fontosságáról meditál. Ez pedig egyértelmű értékmentő kísérlet egy olyan vákuumkorszakban, melynek történelmébe vagy történelemmentessé­gébe ágyazott mentalitások szabdalják szét a maradék humánum által még talán belakha­tó létteret. E mentalitásértelmezés, útkeresés és énerózióábrázolás erkölcsi paradigmát és példát alkot a mai magyar regényírásban. 29

Next

/
Oldalképek
Tartalom