Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bombitz Attila: Azután (Széljegyzetek a kilencvenes évek magyar regényirodalmához)
Sándor Ivánhoz hasonlóan Márton László is a történelem/történet dialógusának tört hagyományrendszerét fókuszálja legújabb könyveiben. Regénytöredékében, a Kényszerű szabadulásban (2001) ráadásul Mészöly Miklós nyomaiban haladva mondja föl annak a bizonyos soha el nem készült, tizenkilencedik századi ihletésű, történelmi regénytablónak a hihetetlenül aprólékos és pontos történeteit, mely bár változatlanul hagyja a hely és az idő „szép" reménytelenségét, de a hely és az idő megpillantásához tartozó vakság ismétlődő megkomponálásával túl is lép annak nosztalgikus ábrándján. Ha Sándor Iván történelmi regény-művészetét elsősorban a moralizáló történeti elbeszélés felől olvassuk, akkor ugyané témának Márton „túlfűtött" retorikai esztéticizmusa adja meg az alaphangját. Miközben a mindentudás retorikai alakzatait mozgatja és örökös színházasdit játszik, ahol látszat és valóság eleve elválasztja nézőjét-olvasóját a mindenkori történeti darabtól, mindentudása hozzásegít még ahhoz is, hogy e minden mögött a semmi táruljon fel, e semmiben, e „történelmi ürességben" pedig tragikomikusán egzisztenciális rettenet érzetét keltse olvasójában. A Márton-féle mindenkori mindentudó elbeszélő, aki nem csupán állandó reflektáltságban (érintettségben) szcenírozza „előadását", de még meg is szólítja az olvasót, azt a látszatot kelti, mintha bármi ésszerű mondás is létezhetne a történelemről. A történelemre vetett pillantás azonban: vak pillantás. E pillantás mögött nem teremtődik meg semmiféle tudat vagy emlékezet-entitás. Por- és homokvihar akadályozza a látvány meg- foganását a Kényszerű szabadulás regénylapjain. Míg korai nagyregényének, az Átkelés az üvegen (1992) lapjain egy üveggolyó (egy vak szemgolyó) másik oldalára kell átjutnunk a valóság szóródása közben. Az Árnyas főutca (1999) elbeszélői nézőpontja még csak a szereplő nézését sem feltételezheti: menthetetlenül szembe kell nézni vele. A mindentudás és a zavaros, sokszor önellentmondó elbeszélői játék önkényesen kijátssza a valóság s a fikció kettősének imagináriusát. Ebben az imagináriusban nyeri el végső értelmét az emlékezet és a tudat identitásvesztése. Mivel az elbeszélő nem ölt alakot, pillantása pedig szórtságban artikulálódik, a Nagy Elbeszélés és a mikro történetek közt pedig nagyarányú hibaszázalékkal tud csak kapcsolódást teremteni, felszámolódik a kettő közti ok-okozati viszony, s éppen az a hiány képződik meg, melynek elvileg a mindenkori történelem-képpel és történeti tudattal kellene szembenéznie. De hogy lát-e valamit a por- és homokfelhőben, a tükröződő vízben, a túlnani szempárban önmaga „hiányán" kívül, el lehet-e mondani az „igaz" történetet, azt csak az elbeszélés nagyfokú retoricitása és intenzív fantáziája árulja el. Van-e egyáltalán valaki, aki lát? Ezt a pozíciót a Márton-féle elbeszélés nem tölti be, s éppen a hiány be nem töltésével utal a valóságban is létező történeti tudat és emlékezet problémáira. A történelmi narratívák nyelvi kódoltsága, annak is nyelven belüli megosztottsága és elkülönülése elsősorban Závada Pál és Esterházy Péter „sikerkönyveinek" védjegye. A történelem a Jadviga párnájában (1997) és a Harmonia Caelestisben (2000) egy-egy családtörténeten keresztül kap új értelmezést. Mindkét könyv a családregény hagyományát írja vissza formailag, miközben éppen annak befejezett voltára reflektál egy-egy, a folytathatóságot szimuláló regénnyel. Hogyan működik az utániság poétikái szerint a családregény? Hogyan hozható vissza ez az átfogó jellegű műfaj mindazon tapasztalatok beépülésével, melyek hiánya feltétlen a kritikai olvasás perifériájára, esetleg a sikerregények listájára vetné a kérdéses könyvet? Miközben a poszton belüli szerzők: Garaczi, Kukorelly erősen klasszi- cizálódnak, a kívüliek pedig: Sándor Iván, Szilágyi István vagy éppen Závada a klasszikus modernek hagyományrendszerének felülírásával egyazon útra lépnek: mindazon tapasztalattal, mely az ún. posztmodern rendelkezik, minimálirodalmat alkotni anakronizmus, kifulladt, érdektelenné lett. Az utániság regényírása ötvözi egyrészt a tágabb értelmű olvasói elvárásokat, s megfelel a kritikainak is. Nem a posztmodern egységesítő irányultsága szerint, hanem a poszton túliságot megcélozva egyszerre dialógusképes művet igyekszik teremteni a metanarratívák, a teóriák, a hagyományok és a mesék között. Lényegében 30
