Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)
Winston olyan, mint az a regényíró, akinek ugyan fogalma sincs arról, mi a regény, mégis érzi, hogy valami olyasmit szeretne írni. Kezdettől fogva komoly gondot jelent számára a regényvilág legalapvetőbb paramétereinek meghatározása is: amikor naplóírásba kezd, bizonytalan mind saját életkorát, mind a dátumot illetően. Képtelen létrehozni önazonosságát mint koherens én-elbeszélést, mint regényszüzsét, épp azért, mert hiányzik a hétköznapi élet és a személyes kapcsolatok (regény)világa, s ekként az emlékezés struktúrái is sérültek: a közvetítő - és normalizáló - közeg eltűntével az én belső emlékezőképessége vagy feloldódik a külső (állami történelmi) emlékezet fantáziavilágában, vagy, ha ellenáll a kollektív delíriumnak, a regényszerű támpontok híján csak egy saját használatú roncsolt emlékezetvilág kialakítására képes. Winston belső világa emlékek, álmok és jelen idejű aktusok összefüggéstelen sorozata, s ezeket a foszlányokat ő maga képtelen egységes elbeszélésbe szervezni: képek, amelyek „háttér nélkül és többnyire érthetetlenül villantak fel előtte" (9). Hiányoznak a Maurice Halbwachs által „az emlékezés társadalmi struktúráinak" nevezett interszubjektív keretek és mechanizmusok, amelyek révén a belső emlékezés egységes önazonossággá alakítható, hiszen az egyéni történet jelentésessége kizárólag a kultúrában működő jelentésképző mechanizmusok és modellek (narrativitás, okozati- ság, teleologikusság, linearitás stb.) segítségével valósulhat meg (Van Boheemen 14). Az emlékezés interszubjektív természetének a megtestesítője a szövegben a londoni templomokról szóló mondóka, amelynek szövegét négyen állítják össze, bár az összerakás egyben a „szabad" regénycselekmény hiányát és lehetetlenségét is jelzi, hiszen a konkrét történet és az általában vett narrativitás óceániai állapotának megfelelően a titkosrendőr Charrington egyszerre adja meg a történet (mondóka) első és utolsó sorát; Winstonnak és a többieknek csak a közbeeső néhány sor - a cselekmény - feltárása marad (az is jellemző, hogy Winston számára mintha ez az általa nem is ismert mondóka pótolná a saját emlékeiből álló, hiányzó, összerakhatatlan én-elbeszélést, s ezért keresi szinte rögeszmésen a hiányzó sorokat). Ugyanez az emlékezet-roncsolódás működik akkor is, amikor Winston az öreg proletár segítségével próbálja meg rekonstruálni a múltat: „az öregember emlékezete csak részletek szemétdombja volt" (104) - akárcsak az övé. A külső - állami - emlékezés, a múlt állandó újraírása a freudi utólagosság (Nachträglichkeit) gigantikus változatára emlékeztet, amikor is a psziché utólag látja el értelemmel (írja át) az alakuló pszichés történet számára jelentős (vagy utólagosan jelentősnek tűnő) mozzanatokat. Óceániában ez az átíró gépezet szünet nélkül, teljesen feleslegesen dolgozik (az is előfordulhat, hogy egy ötödjére átírt esemény történetesen egybeesik azzal, ami valóban megtörtént), s ráadásul a tiszta fantázia birodalmában a patologikus szigorral, minden pillanatban ellenőrzött és a jelen fennhatósága alá vont múlt tökéletesen ellenőrizhetetlenné válik, hiszen a jelen folyamatos változásai miatt szüntelen korrekcióra szorul. Óceánia antinarratív világ: a múlt épp azért nem válhat jelenné, mert a jelen végtelenül átírja (Connor 207). Mindez a traumatikus időbeliség szerkezetére emlékeztet, hiszen Óceániában ugyanúgy végtelen jelen idő létezik és teszi lehetetlenné a narratív gondolkodást, mint a trauma időbeliségében, csak itt úgy tűnik, mintha nem a múlt egyik traumatikus pillanata ismétlődne örökké, hanem a jelen pillanat válna szüntelenül megél- hetetlenné, megtapasztalhatatlanná, mintha a mindenkori jelen lenne a trauma pillanata, amely nem képes szerves - elbeszélhető - narratívába épülni, s ezáltal kizárja a narratíva lehetőségét. A Párt még a jövő felé mutató célelvű utópisztikus elbeszélést sem veszi igénybe saját hatalmának fenntartásához; a célelvűség legegyértelműbb megnyilvánulása éppen Winston harca a Párt ellen, ennek azonban egyetlen eredménye az, hogy amint a jövőre irányuló cselekvés elkezdődik, Winston azonnal halottnak nyilvánítja önmagát és Júliát is (a „mi vagyunk a halottak" a szöveg egyik refrénként visszatérő motívuma, pl. 151): amint történetet hoz létre maga körül, vagyis önazonosságot nyer, Óceániában megszűnik élni, vagyis nem-személy (unperson) válik belőle. Steven Connor szerint a szöveg el17
