Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Bényei Tamás: Az óceániai regény (Az Ezerkilencszáznyolcvannégy mint a regény elmélete)
ső fele regénnyé szeretne válni, regényszerű idő- és szubjektumszerkezet életre mesélésén fáradozik, míg a második rész az első óceániai stílusú átírása (212), eltörlése, úgy is fogalmazhatnánk: regénytelenítése. Ez az értelmezés azonban kétfelé bontja azt, ami - az Ezerkilencszáznyolcvannégy szerint - szétbonthatatlan: nincs „jó" regény és óceániai regény: az óceániai regény már mindig jelen van az egyébként Orwell által is a liberalizmus, az egyéni szabadság szövegszerű megfelelőjeként tekintett regénydiskurzusban, ahogy a mondóka is egyrészt egy soha nem tapasztalt életvilág képviselője, másrészt viszont előre gyártott panelekből felépült emlékezéstechnikai ál-elbeszélés. Winston ugyanúgy árva, mint a nevelődési regény számtalan hőse, ő azonban képtelen regénnyé változni, regényszerű szüzsébe foglalni életét, egyrészt mert nem jöttek létre körülötte az interszubjektivitás struktúrái (mint a család, a házasság, a szerelem, a barátság), másrészt azért, mert nem állnak rendelkezésére a megfelelő jelentésképző mechanizmusok. Ha úgy tetszik, azért nem tud regényhőssé válni, mert nem olvas, nem olvashat regényeket (a regénynek nevezett szövegek Óceániában minden bizonnyal csak a proletárok szórakoztatását szolgálják), mert nem alakulhatott ki benne a mindennapi élet és a regénybeszéd természetes, szinte öntudatlanul működő nyelvtana. Az Ezerkilencszáznyolcvannégy a normalitása miatt láthatatlan regénydiskurzust önmaga ellentéteivel, antiregényekkel szembeállítva azonosítja, amelyek épp a szubjektumalkotás mechanizmusainak sérült volta miatt nem válhatnak valódi „regénnyé". A regényszerűen elmesélhető történet (a szöveg első része igencsak eseménytelen) szinte teljességgel annak a története, ahogyan Winston megpróbálja létrehozni a naplót, önmaga nyelvi leképezését. Winston naplója az egyik antiregény: képtelen koherens szövegként létrejönni, épp azért, mert nincsenek modelljei, kizárólag a szerző saját belső erőforrásaira támaszkodhat. A naplóbejegyzések nagy része szinte öntudatlanul papírra vetett, összefüggéstelen és Winston számára is értelmezhetetlen szövegfoszlány (14-15, 24-25, 26). Az utolsó általunk olvasott bejegyzés, egy proli prostituáltnál tett három évvel ezelőtti látogatás története, egyértelműen terapeutikus célt szolgál (73-79), s noha végül sikerül leírnia a nyomasztó emléket, mégis úgy érzi, „nem változott semmi" (79). Nem is változhatott, mert az elbeszélt történet csonkolt, beteg, „őrült" szöveg, amely nem tartalmazza az egész elbeszélni vágyott életanyagot. A teljes, „normális", egészséges elbeszélést az Ezerkilencszáznyolcvannégy hatodik fejezete tartalmazza, amelyben a cselekmény a látogatás elbeszélésére tett kísérlet története. A fejezet „regényszerű", épp olyan, amilyet minden jel szerint Winston is szeretne írni, ha tudna. A regénybeszéd itt nem egyszerűen az igazság és a valóság attribútumaival rendelkezik, de egyben az egészséges, sőt gyógyító jelzőt is kiérdemli, hiszen a fejezet logikája azt sugallja, hogy ha Winstonnak sikerült volna „regényszerűen", vagyis normálisan leírni a látogatást - úgy, ahogyan azt az elbeszélő hang teszi -, akkor az írás aktusa valóban katartikus és gyógyító hatású lehetett volna. A másik antiregénymodell az Igazság-minisztériumban készülő óceániai regények halmaza, amelyekből nem olvashatunk részleteket, s csak annyit tudunk róluk, hogy regényírógépeken és a szubjektivitás teljes kizárásával termelik őket. Winston őrült naplója csupa szubjektivitás, a jelentésképzés mechanizmusait igénybe venni képtelen, s ezért beteg szöveg; a minisztériumban készült regények is „őrült" (abnormális) szövegek, amelyek viszont teljes egészében a központilag megszabott hatásmechanizmusok szerint épülnek fel. Burkolt formában mindkettő a „regényességgel", vagyis az általunk olvasott szöveg épp észrevehetetlenségében nyilvánvaló normalitásával szembesítődik. A két szélsőséges antiregénymodell között van tehát a normalitás, amiből természetesen az is következik, hogy hibás az Ezerkilencszáznyolcvannégynek az az értelmezése, amely teljes egészében a szubjektum belső világa és az elnyomó hatalom külső inváziója közötti küzdelemként tekinti a „regényt": „Semmi sem a sajátod azort a néhány köbcentiméteren kívül, ami a koponyádban van" (35). Ez az értelmezés már csak azért is problematikus, 18
