Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Benyovszky Krisztián: Kártya és térkép (Regényes közép-európai történetek)
katasztrófát megelőző két évtized (1769-1790) képezi a cselekmény időtengelyét, a kiemelt cselekménytér pedig az Esterházy Miklós gróf és testőrkapitány vidéki kastélya, valahol Sopron és a Neusiedleri-tó között (a pontos földrajzi identifikációt mellőzi a szerző). A regény világa az édeni-idilli kronotoposz jellegének megfelelően alakított: egy mesterségesen megteremtett, művién exotikus park környezetében áll az a keleties stílusban épült kis operaház, ahol a zömében német és cseh zenészekből, illetve olasz énekesekből álló társulat rendszeres előadásokkal szórakoztatja a közönséget, melynek összetétele a magasrangú vendégektől egészen a szolgákig és parasztokig terjed. A zenét a házimuzsikusként és karmesterként alkalmazott Haydn szolgáltatja, akinek híre ekkor kezd lassan, de biztosan terjedni Európa-szerte. A szenvedélyes zenerajongó főúr semmi pénzt nem sajnál az operaház és a színház működtetésére, igyekszik mindig valami újjal, szokatlannal előállni. Mária Terézia látogatása tiszteletére lélegzetelállító tűzijátékot is rendez. Ennek az ünnepségnek a leírását a magyar olvasó ismerheti Bessenyei György Esterházy vigasságok című költeményéből, amire Simko utal is (a szerző nevét kissé elírva: „Gyuri Bessényi"). Az elzárt mesterséges paradicsom további jellemző vonása, hogy - mai szóval élve - egy multikulturális világ. A kastély ügyeit pedáns diplomáciával bonyolító és a személyzet életét kíméletlen szigorral rendszabályzó, olasz-osztrák származású Rahier a latin és görög nyelvben való kitűnő jártasságán kívül folyékonyan beszél franciául, ezen kívül a magyar nyelv szerelmese is. Főleg e nyelv fura hangtana iránti kíváncsiságtól hajtva szótárazza lelkesen Bessenyei említett művét, hallgatja szívesen, még ha nem is teljesen érti, a magyar parasztok hozzá intézett beszámolóit és a kocsmákban fel-felhangzó kuruc dalokat. Az ő irányítása alá tartozó lakájok között vannak németek, magyarok, olaszok, szerbek, horvá- tok, szlovákok, románok, ruszinok és bolgárok is, a két alkalmazott hivatalnok egyike magyar (Virágh István), akárcsak az egyik szakácsnő. Nemcsak az énekesek, hanem a kastély mesterszakácsa is olasz. A huszárok német vezényszóra engedelmeskednek, jóllehet többen közülük horvát és szerb anyanyelvűek. A kastélyban azonban megfordulnak görög és örmény kereskedők is. Mindentől többet mond az afrikai Angelo Soliman flörtölése Cornelia Pozzival a citromfák övezte japán pagodában. Ezért lehetséges, hogy az opera intendánsának posztját egy zsidó töltse be, Abeles Izsák személyében. Az édeni jelleg és a stilizált exotikum mellett a regény teremtette világ harmadik fontos attribútuma, hogy jól mérhető. A kastély életének idejét, a lakók életritmusát a zene, az operaelőadások rendje méri ki. Az, hogy e sokféle nációhoz és társadalmi réteghez tartozó közösségek egymás mellett élésére nem a káosz jellemző, főként Rahier reformjainak, szervező és irányító tehetségének köszönhető. O az, aki kettős könyvelést vezet, számon tartva még a legkisebb kiadásokat is, a személyzet életét egy általa fogalmazott rendtartás szerint irányítja, melyben a legapróbb kihágás is méltó büntetést von maga után. Minden alkalmazott külön adatlappal rendelkezik, mely tartlamazza a korábban elkövetett „bűnöket" is. A főszolgabíró rendteremtői megszállottságát azonban legjobban az az ugyancsak saját készítésű s folytonosan tökéletesített térkép jellemzi, melyen a kastélyból Pestre, Budára, Bécsbe, Pozsonyba, Erdélybe, Párizsba, Velencébe, Nápolyba és Frankfurtba vezető útvonalak kusza hálózatának rajza található olyan további kiegészítő információkkal együtt, melyeknek kódolt nyelvét csak ő érti. A többféle színű és vastagságú vonalak Esterházy gróf „mozgásának geometriáját" (28.) adják ki, az apró betűs bejegyzésekkel együtt azonban a térkép, legalábbis Rahier számára, a kastélyban lakók életének „kompendiumaként" (31.) olvasható. Jellemző, hogy az Abelesszel való találkozás napján Cornelia Pozzi is csupán a napi költségvetését jegyzi fel naplójába, teljesen mellőzve a szokatlannak, sőt rendkívülinek számító reggeli találkozás részleteit. A mű egészében egy jól megírt 19. századi realista regény benyomását kelti. Az olvasót biztos kézzel kalauzoló, visszafogottan társalgó elbeszélő, a végig ráérős, kiegyensúlyozott 12
