Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 6. szám - Benyovszky Krisztián: Kártya és térkép (Regényes közép-európai történetek)
konstruálható/megjelenített kánoni tradíció szerkezete is más minden egyes regény esetében".5 A másik szempont a történelmi regény kritikai reflexiójának elméleti-módszertani hátterét érinti, és szorosan összefügg az irodalomtudomány interdiszciplináris mozgásaival, konkrétan: a történetírás módszertana (retorikája), a fikcióelméletek, a kulturális antropológia és a narratív pszichológia iránt tanúsított érdeklődéssel. Keserű József jegyzi meg Háy-kritikájában, hogy „nem túlzás azt állítani, hogy a történelmi tárgyú regények iránti fokozott érdeklődés összefügg a történetfilozófia és az irodalom kapcsolatait új fénybe állító tanulmányok magyarországi recepciójával".6 Ezekből a tanulmányokból leszűrhető általános tapasztalat az, hogy nemcsak a történelmi regények, hanem a tudományos historiográfiai munkák is - durva leegyszerűsítéssel élve - a dokumentum és a legendárium közti bizonytalan műfaji határon íródnak. Mindkettő szövegszerű formában és variációkban él. Ez jelenik meg az említett művek egyes rétegeiben is, leginkább talán a többszempontúságot, az önreflexióra való hajlamot nyomatékosító és az események hitelességét relativizáló elbeszélői eljárásokban, valamint a mágikus-fantasztikus elemek gyakoriságában. A kilencvenes évek szlovák prózájának jellegadó tendenciáit, illetve az irodalomtudományi tájékozódást nézve elmondható, hogy a befogadást teljesen más tényezők határozzák meg. Nem állítható, hogy olyan mértékű népszerűségnek örvendett volna/ örvendene a történelmi tárgyú epika ebben az időszakban, mint a magyar irodalomban, mint ahogy a történetírás elméleti kérdései sem állnak a tudományos érdeklődés homlokterében. Éppen ezért teljesen más az a hazai kontextus (az irodalmi rendszer aktuális állapota és a műfaj történeti hagyománya), amelybe az általam kiemelt két regény nyelvisége és (nemzeti) irodalmi meghatározottsága okán beleíródott. Ennek a irodalomtörténeti horizontnak a felrajzolására itt nem vállalkoznék. Helyette, követve az izolálás és a szituálás eljárásait, ideiglenesen „kimetszeném" a két szlovák művet hazai (nyelvi-irodalmi) gyökereiből, és egy kifejtett szövegelemzés révén valamennyire „hozzáférhetővé" tenném őket a magyar befogadók számára - anélkül, hogy az összehasonlítgatás síkos mezejére merészkednék. Úgy gondolom, az interpretáció révén közvetített művek egyes komponensei már önmagukban is olyan poétikai hírértékkel bírnak, ami a történelmi regény kritikai reflexiója szempontjából „beszédesnek" mondható. Elöljáróban annyi talán elárulható, hogy a jelenkori szlovák és magyar történelmi regény relációjában inkább az eltérés, a különbség mozzanatai domborodnak majd ki. Bizonyos szempontból Ivan Kadlecík: Taroky (1997) - Tarokkok - és Dusán Simko Esterházyho lokaj (2000) - Esterházy lakája - című regénye oppozíciós párként is felfogható. Az előbbi egy posztmodern prózapoétika minden jellegzetes elbeszélői stratégiáját felvonultató műfaji formában „burkolva" tesz olyan kijelentéseket, aktualizál olyan hagyományokat (autobiografikus műfaji konvenciók és referenciális utalások), melyek e kor(szak) gondolkodásmódjától és preferált művészi szerepeitől meglehetősen idegenek; az utóbbi viszont a klasszikus realista regényforma stílusjegyeit viseli magán, miközben az újraolvasás során a szöveg precízen kidolgozott, metaforikus utalásokkal és ismétlésekkel élő motivikus rendszeréről, illetve a ciklikus időképzet cselekményformáló jelenlétéről (rafináltan bonyolódó, hiányokkal és törésekkel élő időrend) bizonyosodhatunk meg. Mindkét mű a történelemről, pontosabban egy-egy történelmi korszakról és azon keresztül Közép-Európáról szól, más-más nézőpontból, és eltérő „nyelven". Eközben a - magyar kritikában is oly frekventált - stilizált-autentikus, fiktív-referenciális, metanarratív-narratív fogalompárok jelölte két pólus szigorú szétválaszthatóságának nehézségeit is, hol közvetlenül, hol közvetve, tematizálja. 7
