Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Szekér Endre: Dublin és Pozsony (Tőzsér Árpád: Finnegan halála)
inkből is a „közöny legfelsőbb rétegeiben" sasok, keselyűk röpködnek, de „elektronikusan", tévében meg interneten. Megváltozott még a mese-világ is. A költő azért mégis megrettenve hátranéz, a hollókői asszonyok jaját meghallja, de versben sírni alig mer. (Fel kell figyelni arra, hogy a költő aláhúzta, más tipográfiával szedette a „sírni" szavát, hiszen ez nem is olyan modern, meg nem is időszerű stb.) A költői álom üvegén át talán eggyé válnak a széttörött darabok, és hátha a mese segít, vagy a múzeumi összeragasztás, vagy a festmények stb. „Én is szenvtelen akarok lenni..." Minek elérzékenyülni... S közben eszébe jut a szeretett Finnegan Timót alakja, egy téli napon, „posztstrukturalista" festmény mindenütt, küzdenek az Idővel, az élettel, álommal, halállal. És Finnegan úr a függőónja kötelére felakasztotta magát a dublini templom tornyában, és megnyúlt teste harangoz, míg „végül valaki le meri vágni." A Joyce világát idéző verssorok a sorsunkhoz közelítenek, a részletekhez, a vershez, a vers falához, a mi testünkhöz, a végéhez, a Wake-hez. A múzeumi látogatás végén a cipőket kéri a múzeumőr, vége a látogatásnak. A zárójelben a költő utal a vers szövegében lévő Joyce, Pessoa, Benn, Petri György, Shakespeare, Gautier, Mallarmé és Valéry sorokra, szavakra. Ezredvégi versek, ezredvégi könyvek — egy jelentős korváltást fejeznek ki. Tőzsér Árpád versei nem csupán a messzi Dublinban, Írországban járnak, hanem itthon, magyar földön is, a múltban és a jelenben. A költő nagyon szereti Vörösmartyt, versben idézi, vallomást ír róla. Ezredvégi sorok a könyvről című versét Vörösmarty-motívumokra építi. Marcangolja a szél a könyvlapokat ősszel, „az őszi park piros fái között", tán Isten vérvörös lángírása ez, valamiféle „mene, tekel, ufarszin" ez, „megszámláltattál, megmérettél, s könnyűnek találtattál." Az ezredvégi máglya ég, parázslik a könyv, és a könyvek oldalain talán minden elvesz. „Hulladék most a világ téréin." De a Gondolatok könyvtárban Vörösmartyja minden reménytelenség ellenére szeretne valami biztatót is mondani mindnyájunknak, de mindenütt „roppant emésztőgödröket" lát, minden eltűnik „nyomtalanul". A költői képek borzasztó keserűséget rejtenek, még egy hasonlat sem „szépít" a tragikus helyzeten: „Becsukódik az utolsó lap is,/mint szerzetescellák tölgyajtaja..." Az ember „néma", „személytelen", „az űr sivatagába kizáratunk." Hol a remény? Talán már remény se maradt a „gyász" korszakában, a versek is hallgatnak, a köntösötök meg kell tépni, gyászolni kell, az „Isten története ér véget itt". A költő nem tudott reményt sugallni. S itt időszerű hivatkoznunk Tőzsér Árpád Előszó a véghez című tanulmányára, mely Vörösmarty Mihály Előszó című versének talányairól szól. A költő költő-társához, Vörösmartyhoz fordul, aki „irtózatosan" időszerű, mert a földnek fáj a „harácsoló, buta'állatem- ber'". Mert az emberiség valóban „sárkányfog-vetemény". Vörösmarty elítéli az embert, irtózatos fájdalmában örjöng, és a „királyi jelmezt levető III. Richárdként" közemberként elhatározza, hogy gonosztevő lesz. Az ember „őrült sár", „istenarcú lény", „hulló angyal", „zokog, mint malom a pokolban". A mai ember már nem ilyen: a harmadik évezred elején mi már zokogni sem tudunk... Tőzsér Árpád Vörösmarty után Petőfihez fordul, Egy ismeretlen Petőfi (?)-vers elé ír verset, az orosz fordításból indul ki, a Londonban kiadott Kolokol című emigráns lapból. „Post mortem." Levelet ír haza, Magyarországra, Oroszország is falja a kis nemzeteket. „Holnap ki szorul a talpa alá vajh, / kire omlik rá ez a hústorony?" A versben elrejtve ott van első személyben Petőfi sorsa, végzetes pillanatai a segesvári síkon („dögtetem"), majd a Gólemként nyugaton is hódító Oroszország veszélyessége — a „roncs-Európának". A költő most a fordító mezében lép fel: a verset oroszból fordította Tőzsér Árpád. — Aztán közeledve a modern magyar költészethez: Végtelen áldozat címmel Adynak, Babitsnak és Kosztolányinak ír, Weöres Sándor hasonló költeménye nyomán. (Hálaáldozat). Közben a hálához vallomás, önbírálat is járul: a szavak sírnak, elfutnak, a jelentésük elsikkad, és jaj, „Senki" lett az ember. Megborzong, akkor minek a vers, minek a rím? - Egyik verse szorosabban kapcsolódik e lírai vívódáshoz: „Kihűl a szó is". A lélek elül, „elleng", kórházi bidék hangulatában, szellentéssel nyomatékosítva, ironizálva a „hitelességet". Máshol az „Isa pur s chomuv" szavakkal keresi az első magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd szavait. Majd a „semmi ága" (József Attila szavai) — a semmi ágasává válik, infúziós köcsöggel. - Vezér-monológok címmel Szabó Lő- rinchez fordul: Cassiust, Caesart, a Fórumon „bőgve", a szó, a mondat titkait kutatva, s aztán a történelem nagy csatáira gondolva. „A kérdés ismert: ki nyerne, / s mit nyerne benne? / Nincs válasz." - Eljut a költő a mához, és Olasz Sándornak, a Tiszatáj szerkesztőjének válaszol a kérdéseire: Utószó pokoljáráshoz címmel. „Mittel úr" is megszólal, mint hajdan Arany János A nagyidai cigányokban keserű-vad kacajjal, elkeseredve az 1848-as szabadságharc leverése után. S közben mennyi Golgota volt, hány pokoljárás, kísértet, árulás, sátán és „szellenet". S a költészet? Itt a századközépen, Közép-Európában, ördögkonyhában, piros remény nélkül... „A pankráci pokol-udvar sarába / nagyot köpött az istenarcú lény..." 121
