Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Magyar író Angliában (1978-as beszélgetés Czigány Lóránttal. A beszélgetést készítette: Siklós István)
Nem külföldön kezdtem el ugyanis írni. Az a tény, hogy otthon már néhányszor megjelentem nyomtatásban, nekem olyan fontosságot jelent, amit nem hatálytalaníthat húsz, harminc, de még negyven vagy ötven évi távoliét sem. De nemcsak magyarul írok, hanem angolul is. Ezt egy ideig magam is rendellenesnek tartottam, hiszen idősebb íróbarátaim vagy csak magyarul írnak, s teszik ezt a beavatottak titkos fölényével úgy, ahogy egy angol író írhat Indiában, ügyet sem vetve a bennszülöttek nyelvére és szokásaira, vagy pedig nyelvet váltott az író, s ír angolul, hetvenkedve, hogy amit mondani akar, azt „magyarul nem lehet olyan jól kifejezni". Panaszként előadott dicsekvéssel megtoldva: „édes öregem, az én magyarom már berozsdásodott". Nincs meg bennem se a beavatottak, se a céhbeliek titkos fölényérzete, nem tudok tehát cinkosan összekacsintani azzal a tollforgatóval, kinek berozsdásodott a magyarja, mert az én ismereteim szerint csak a közönséges vas tárgyak szoktak rozsdásodni, a nemes fémek és a nyelvek rozsdamentesek. Az én nemzedékemnek az írói kétnyelvűség a közeg természetes adottságainak a kihasználása. Több olyan negyven év körüli külfödön élő magyar költőt, prózaírót, kritikust ismerek, aki magyarul és angolul, illetve franciául, németül vagy svédül is ír. A kétnyelvűség állandó készenlétet kíván, mert a kétnyelvűség kihívás, mely nem tűri a szellem renyheségét. Az állandó készenléti állapot ellenére sem hiszem, hogy egy-egy kivételes tehetségű alkotótól eltekintve, a két nyelv egyenlő értékű a kétnyelvű írónál. A kivételes tehetséget inkább mint elméletileg nem kizárható esetet említem, mivel nem ismerek senkit sem, aki magyarul és egy másik nyelven is jó költő lenne egyszerre, mint ahogy nem ismerek senkit sem, aki például angolul könnyen felismerhető hanghordozás nélkül beszélne. (Olyat igen, aki mind a két nyelven akcentussal beszél.) Idegen nyelvet csak a nyelviskolák prospektusai szerint szokták perfektül elsajátítani Pesten, ahol gyakran hallom, hogy valaki „perfektül beszél négy nyelven." Ez a nyelviskolai perfektség csak annyit jelent, hogy az illető hétköznapi dolgokról a szavak állandó keresése nélkül folyamatosan beszél és megértik, hogy mint mond, megérti, hogy mit olvas az újságban, és nem rendel francia vendéglőben hal (poisson) helyett mérget (poison). Hiszen gyakran még az angolok sem értik meg az amerikaiakat, és fordítva, pedig állítólag egy nyelvet beszélnek. Ugyanígy a felemelt ujjú nagyapák bölcsességét sem tartom ma már igaznak: „Édes fiam, ahány nyelvet beszélsz, annyi embert érsz!" Ezeknek a vastag láncú aranyóra dupla fedelét felpattintó, nyírott bajuszú nagyapáknak a világában a nyelv szorzó volt, az én tapasztalatom szerint inkább osztó. Többször tapasztaltam, hogy három nyelven felnevelt gyerek mindhárom nyelven egyforma könnyedséggel beszélt ugyan, de egyik nyelven sem teljes értékű személyiség. Mert a nyelv nemcsak a szókincs és a nyelvtani formák ismerete, hanem a világról megszerzett tapasztalati tudás tárháza is minden beszélő számára. Ilyen értelemben a kétnyelvűség /é/nyelvűség, a háromnyelvűség pedig csak harmadnyelvüség. Félnyelvű író pedig aligha alkothat teljes értékűt. Hogyan lehet az írói kétnyelvűség dilemmáját feloldani? Nem azoknak van-e igazuk, akik görcsösen ragaszkodnak a magukkal hozott nyelvhez, vagy pedig feladják, becserélik egy új nyelvre, és minden erejüket latba vetve ezen fejezik ki magukat? Fogas kérdések ezek, melyekre nem hiszem, hogy általános érvényű válasz adható. Mindenki csak a saját tapasztalatai szerint ítélheti meg, illetve indokolhatja meg a döntését. Mert nem kétséges, hogy a második írói nyelv tudatos döntés eredménye, még akkor is, ha úgy érzi magát az író, mint aki bezupált, katonaruhát öltött. Azt hiszem, ez a hasonlat pontos, mert nekem az angol nyelv egyenruha, feszes és jól vasalt, makulátlan tisztaságú. Kicsit mereven mozgok benne, kissé talán elfogódottan, mert ismerem a korlátáimat, tudom, hogy mit mondhatok és mit nem, milyen magasra emelhetem a karom anélkül, hogy a zubbony szétrepedne rajtam, leguggolhatok-e váratlanul anélkül, hogy a nadrág feslene. Ugyanakkor egy kicsit peckesen is járok benne, büszke vagyok arra, hogy egyenruhában is tudok mozogni, még ha csikorog is olykor a csizmám, és mindig túl feszesre húzom a derékszíját. Tudom, 111
