Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 5. szám - Magyar író Angliában (1978-as beszélgetés Czigány Lóránttal. A beszélgetést készítette: Siklós István)
hogy hosszú évek szolgálatával kiérdemiem majd az előléptetést, magasabb rangú tiszt lehetek, akár talán még törzstiszt is. Mert tábornok, az sohasem lesz belőlem. Mindig lesznek feljebbvalóim, akik kifogásolhatják ezt vagy azt a mozdulatomat, hiszen végső soron ők döntik el, hogy hibátlanul betartom-e a szolgálati szabályzatot. Mint minden egyenruha, az angol mundér is fáraszt egy kissé, le kell vetnem időnként, s ilyenkor civil gúnyába bújok. Civilben teljesen más a világ, megjelenhetek slamposan és borotválatlanul, viselhetek lyukas könyökű pulóvert, s félretaposott sarkú cipőt, mindez nem számít, mert így is az vagyok, aki vagyok, éppen úgy mint szmokingban. Nem kell az előírásokkal törődnöm, civilben leülhetek a földre is, nem számít, ha poros lesz az ülepem, úgy öltögethetem a nyelvem, ahogy éppen kedvem szottyan rá, nem érint érzékenyen, ha a hátam mögött megszólnak érte, az se bánt, ha szemrehányás ér, hiszen civilben egy köztársaság egyenjogú polgára vagyok, kedvem szerint halmozhatom a jelzőket, megcsavarhatom a szólásokat, felrúghatom a szabályokat, civilben bátrabb vagyok, bizalmas, barátságos vagy éppen kimért, civilben, ha akarom az égbolt muskátli vagy mályva színű, a hűtőszekrény zümmögése megkopasztott jércék kárálására emlékeztethet, ha akarom. Civilben nem kell dezodoráló rudacskákat használnom, mert nem izzaszt meg, amit csinálok, civilben még egyenruhát is ölthetek, s azzal vágom ki magam, hogy álarcosbálba igyekszem. Civilben, ha akarom, sajátmagamon is nevethetek, hogy milyen gondterhelten vagy fennkölten lépkedek, ha egyenruha van rajtam. Azért persze néha egyenruhában is jól érzem magam, sőt feszítek benne, bár igaz, ami igaz, vigyáznom kell, hogy ne ejtsek zsírpecsétet a zubbonyomra, s arra is, hogy a fényes csizma ne törje fel a lábam, de ha tempósan kilovagolok hosszú, kiegyensúlyozott mondatokban, vagy ha sikerül egy szokatlan képet előbűvészkednem a csákóm alól, amivel meghökkentem tiszttársaimat is, vagy ha nádpálcámmal odacsaphatok egy szemtelenül dongó légyre, amelyik csökönyösen visszaszáll az egyik mellékmondatomra, akkor tartalékos tiszti egyenruhám alatt is megdobban a szívem, s egy csöppet sem bánom, hogy egyenruhát kell viselnem, bár nem születtem hivatásos katonának, s ezért monoklit már nem csíptethetek a szemembe. Ilyenkor az se aggaszt, hogy most már, minden jel szerint, halálom napjáig, időről időre magamra kell öltenem az egyenruhámat. Ezt jelenti számomra a kétnyelvűség, amit talán meggondolatlanul választottam, de nem bántam meg. Vannak, akik váltig hangoztatják, hogy az írónak nem tesz jót, ha idegen nyelveket is beszél, mert „megrontja" a nyelvérzékét. Ez a harmadik közhelyszerű tétel, amit itt, befejezésül szeretnék kétségbe vonni. Nem tudom persze megmondani, mi a helyzet költők esetében, mert azok a két nyelven író nemzedéktársaim, akik magyar költők is, bátran és magabiztosan kísérleteznek - és ha nyelvi neurózisuk van, az csak előny a kísérletezéshez -, de azt állíthatom, hogy akik nem szépirodalmat, illetve nem csak szépirodalmat írnak, azoknak csak előnye származik az idegen nyelvben lévő otthonosságukból. Szerénységre tanít, mert az idegen nyelven leírt gondolatokról gyorsabban lefoszlanak a sallangok, díszítmények és cicomák. Ci- kornyás mondatok nélkül a gondolat váza kerül elő, vagy fény derül a gondolattalanságra, ennél fogva az anyanyelvén is igényesebben és átgondoltabban fogalmaz az alkalmi betűvető és az esszéíró egyaránt. Különösen örülök, hogy nekem az angol nyelv a segédeszközöm, az egyenruha, mely akkor is kötelez, amikor nincs rajtam, nem is annyira azért, mert a legelterjedtebb világnyelv a legnagyobb szókinccsel, hanem inkább azért, mert a mérsékelt égöv alatt keletkezett, itt Angliában, ahol az első önfeledt pillanatokban csak a gondosan nyírott gyep mélyzöld ragyogását vettem észre. Ma már tudom, hogy végső soron Tacitusnak mégis igaza volt, mert a sok eső miatt gyakran barátságtalan itt az éghajlat, de kemény hideg soha nincs. Nagy előnye ez azoknak, akik kigombolt ingnyakkal, hajadonfőtt és lyukas cipőben szeretnek sétálni. A beszélgetést készítette: Siklós István 112
