Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek” (1956 az irodalom emlékezetében)
tokban is elfogadta volna azokat az értelmezéseket és magyarázatokat, amelyeket a hatalom képviselt és megkövetelt. Ez az elbeszélés is a felkavart szenvedélyekről beszélt, utcai harcokról, sebesültekről adott képet, s egy öregasszony haláláról, akit akkor ér a gyilkos golyó, midőn orvoshoz siet, hogy beteg férjének hozzon gyógyulást. A halál értelmetlen és véletlenszerű, a történelmi összecsapás egy ártatlan család idillikus békéjét zúzza szét, a létezés örök rotációja mindazonáltal tovább forog: és ebben már a történelem véres kegyetlenségével szembeszegülő emberi remény mozzanata van jelen. Dérynék e története a korábbi Niki című kisregény mondanivalójára felel. Itt egy ártatlan kutya halála példázta a zsarnokság kegyetlenségét. A Philemon és Baucis ugyancsak pél- dázatos története éppen ennek ellenképére épül: az öregasszony meghal, az öregek kutyája viszont világra hozza kölykeit. Ez a felelet persze kétellyel és tragikus érzéssel terhes: a Nikiben a humánus értékek fennmaradásába vetett hit, itt csupán a biológiai megújulás reménye korrigálja a szenvedést és a pusztulást. Déry válasza mégis reménykedő, az élet, ha a biológiai létezés szintjén is, erősebbnek bizonyult a halálnál, és mindig megújulásra hivatott. E novellák mellett Déry Tibor egy másik utat is választott, mégpedig 1964-ben megjelent G.A. úr X-ben című regényében, amelyet akkor óriási viták fogadtak. A regény értelmezése körül egészen elképesztő elméletek kaptak lábra, még az is hangot kapott, erre utalt az az írói bevezető is, amelyet a könyv megjelenésének érdeke indokolt, hogy Déry a polgári társadalmak várható következményeiről beszél. Igazából mégsem volt félreérthető, hogy a regényben a szovjet típusú társadalom kap megsemmisítő bírálatot. Ennek a regénynek is voltak olyan félre nem érthető mozzanatai, amelyek 1956-ra utaltak, igazából egy „kafkai abszurd" eszközeivel adva képet a forradalom eseményeiről. Éppen ez a „kafkai abszurd" volt az az eszköz, amelynek révén a forradalom mint történelmi élmény és tapasztalat egyáltalán szóba kerülhetett. A regény Franz Kafka mitológiáját idézi, illetve értelmezi át. Az emberiség jelenének és további sorsának, lehetőségeinek filozófiai kérdéseivel viaskodik, egyszersmind az író személyes közérzetéről tesz vallomást. Az epikai koncepció mindkét motívuma mögött a kommunista diktatúra és a levert forradalom tapasztalata áll. Már a regény megjelenése után is kételkedtek abban a kritikusai, hogy a bevezető néhány - Déryre kényszerített - mondata jelölné meg a történet helyes olvasatát. Bori Imre arra hivatkozott, hogy az X-ben érvényes szabadságfogalom valójában a szabadság klasszikus eszményének huszadik századi devalválásával azonos. A felidézett kép ezért a struktúrától függetlenül tükrözi a huszadik századi társadalmak némely jellegzetességeit, elsősorban a sztálinista-kommunista politikai gyakorlatot. Ezt az álláspontot képviselte Egri Péter is, aki szerint X. társadalmának több vonása a sztálinizmus, ahogy ő nevezte: a szektariánizmus új típusú elidegenedésére utal. Az X.-ben lefolytatott bírósági processzusok például a konstruált perekre emlékeztetnek, Ireneusz úr, a szegények nyakában lovagló gazdagok vezére pedig a zsarnokság képmutató etikáját fejti ki, midőn a vezetők kiváltságait áldozatnak tünteti fel, a tömegektől viszont aszketikus önfeláldozást követel, minthogy: „aki az életet szereti, nem lehet erkölcsös". A szabadság és az igénytelenség elvének összekapcsolása, a valóság voluntarisztikus kezelése szintén a „szektariánus", azaz kommunista politika tulajdonságai. Mindehhez hozzátehetjük azt, hogy egyértelműen az 1956-os forradalom sorsára utal az az emlékezetes jelenet, amely során X. polgárai az ágyúk elé vonulnak, hogy a gyilkos erőszak áldozataivá váljanak. Ez a kép azt a történelmi pesszimizmust mutatja, amely az írót a forradalom leverése után kerítette hatalmába. 96
