Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek” (1956 az irodalom emlékezetében)
A parabolától a riportregényig és tovább Voltaképpen az ötvenes évek végéig, a hatvanas évek elejéig tartott az az időszak, amikor az ötvenhatos forradalommal a magyar irodalom megpróbált valahogy számot vetni, akár a hivatalos elvárások jegyében a hatalom oldalán, mint agitációs-propaganda eszköz- rendszer, akár óvatosan vitatkozva a hivatalos hatalommal, rejtegetve a maga mondanivalóját, utalásosán, példázatosan kifejezve a forradalom igazságait. Ezután következett el az az időszak, amit legegyszerűbben a mentális elfojtások időszakának nevezhetünk. A hatvanas évek elejétől kezdve egészen a nyolcvanas évekig ugyanis a forradalom emléke mintha eltűnt volna a magyar értelmiség gondolkodásából, következésképp a szépirodalom világából is. Hogy mi okozta ezeket a mentális elfojtásokat, erre vonatkozólag sok mindent lehetne mondani. Egyik oka volt, hogy enyhült a nyomás, véget értek a brutális megtorlások, ennek volt jele a hatvanhármas amnesztia. Oka lehetett egy bizonyos gazdasági fellendülés, az a szerény életszínvonal-emelkedés, amely országszerte, és különösen az értelmiség életében mindinkább érezhető volt. Mindenekelőtt pedig az, hogy az értelmiség mintegy meggyőződött arról, különösen az 1968-as „prágai tavasz" elfojtása után, hogy az úgynevezett „létező szocializmust" megdönteni amúgy sem lehet. Úgy látszott, hogy a szovjet típusú társadalmi rendszer hosszú távra berendezkedett Közép-Európában, és a nyugati hatalmak ezt a rendszert nem kívánják megrendíteni, ellenkezőleg, minden külpolitikai és emberjogi retorikával ellentétben, tulajdonképpen elfogadták az adott hatalmi realitásokat. Ezt követően a forradalom emléke valóban háttérbe szorult, a magyar értelmiség legnagyobb része egyszerűen nem kívánt emlékezni ötvenhatra, nem kívánt számot vetni a forradalom eseményeivel és örökségével. Általában senki sem számított arra, hogy a magyar forradalom öröksége - még a mi életünkben - egyszer ismét napirendre kerül, mint a politikai önazonosság kifejezésének és megalapozásának lehetősége. Ám még a hallgatásnak ebben a korszakában is az irodalom megpróbálta a maga lehetőségei szerint fenntartani a forradalom emlékét. Regénymotívumként ugyanis jelen volt a forradalom, és ha nem születtek is olyan művek, amelyek közvetlenül beszélték volna el a forradalom történetét, kivált a forradalom eposzát, mégis sok olyan regény vagy beszámoló jött létre, amelyben föllelhetők voltak a forradalom emlékei és erkölcsi igazságai. Természetesen nem közvetlenül, nem a hagyományos valóságábrázolás eszközeivel, ellenkezőleg, egy utalásokkal és elvonatkoztatásokkal dolgozó regénypoétika eljárásainak segítségével. Minél elvonatkoztatottabb, példázatosabb volt a regény, annál szabadabban utalhatott 1956 eseményeire és erkölcsi igazságaira. Mint Déry Tiborral kapcsolatban említettem, először az abszurd és parabolikus irodalom kifejezései rendszerében volt bizonyos mód arra, hogy a forradalom emlékét valaki felidézze. Ilyen példázatos társadalomfilozófiai regény volt Karinthy Ferenc Epepéje, amely egy abszurd világ ábrázolása révén bizonyos képet rajzolhatott meg a magyar forradalomról. Abban a meg nem nevezett képtelen városban, ahová a regény hőse téved, ugyanis kitör, majd elbukik a forradalom, és mindez jól emlékeztet a magyar ötvenhat eseményeire. Ez az ábrázolásmód azt is jelezte, hogy a forradalommal foglalkozó epikai alkotásnak nem lehet hőse maga a forradalmár, nem lehet hőse olyan ember, aki tevőlegesen részt vett a forradalomban. A hősnek itt egyértelműen a tanú és a szemlélő szerepe jutott, bizonyos mértékig a rezonőr szerep. Az ötvenhat emlékét utalásos módon felidéző regények általában olyan szituációkat állítanak elénk, ahol a regény hőse nem részt vesz a forradalomban, a fegyveres harcban vagy a politikai szervezetek tevékenységében, inkább csak találkozik a forradalommal, 97
