Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - Fried István: Márai Sándor Krúdy-naplója

ta ki minden tekintetben írónk tetszését; a váltás szükségességéről nemcsak a maga írói pályáját tekintve meg volt győződve. Mindezt megfontolva töprenghetünk el az idézendő naplójegyzeten, amely csak az első pillanatban tűnik játékos ötletnek, esetleg ideérthetjük a Doktor Faustusnak a hangjegy-üzenetekről szóló passzusát,16 de feltétlenül ide a maga írói pályáját a külső és a belső körülmények miatt radikálisan átalakítani készülő Márai keresését:

„Új betűket kellene kitalálni. A huszonnégy ismerős betűt túlságosan elhasználták. A mássalhangzók pudvásak, a magánhangzók rozsdásak, csikorognak. A régi betűkkel csak régi gondolatok változatait lehet kifejezni. Új, egészen új betűkkel talán új gondolatok is születnek. Milyen lehetne az új betű? Semmi esetre sem ábraszerű. Talán a hangjegyeket lehetne betű-célokra átalakítani. Mit írnék az új betűkkel? Talán ezt: fisz, cé, dé... Mi az értelme? De éppen ez a feladat: a régi értelem betelt önmagával. A hangbetű vagy a fénybetű az értelem határait szétrobbantanák."117

Utazás Faremidóba: vajon földerengett-e legalább cím szerint Karinthy Frigyes regénye? Ami azonban a teljes szöveget illeti, visszakapcsolás a szó, az írás, a „tartalom" egyetemes kiüresedését célzó korábbi Márai-szövegekhez, a nyelvkrízis „végső" következtetéséhez eljutva. Ismét hangsúlyozom: 1948-ban születik meg ez a gondolatfutam, ez a magánéleti váltás esztendeje, amelynek természetszerűleg egzisztenciális kihatásai vannak, és ezekkel Márai eleve számolni látszott, de nyelvi-műfaji kihatásai is lesznek, és ezek megtapasztalása majd a következő esztendők hozadéka lesz. Egy 1949-es nyilatkozata szerint Itáliában, ahol akár jól is érez- hetné magát, „hiányzik a szellemi atmoszféra",^ 1950-es újságcikkében megállapítja, hogy a kivándorlók közül nincsen szükség „menekült fogorvosokra, matematikatanárokra, költőkre, zenészekre." S a cikk zárása: „Campo Bagnoli az utolsó állomás. Senki nem int búcsút utánuk. Európának más gondja van és senki nem mondja ki az utolsó szót, amire ezek a szerencsétlenek áhítoznak: »Viszontlátásra«. Ez a szó elfakult az európai szótárakban. Nincs értéke többé".19 Egy harmadik cikk beszámoló egy útról, amelyet írói sorskudarcok leltára fejez be, Heinrich Mann az utolsó években Amerikában nyomorgott, Steinbeckben az írót „felfalta (...) a siker", a másikat a sikertelenség, a „harmadikat felfalja egy rendszer, amely a szellemi munkát politikai árunak tekinti".20 Közben Márai megírja a San Geimaro vérét, az emigrációs nyelv- és létrontódás regényét, majd a Halotti beszéd című versét. Mindez bele van hallgatva a naplójegyzetbe, pontosabban szólva: e naplójegyzet rálátás az emigrációs léthelyzetre. Mivel naplójegyzet: radikálisabb a megfogalmazás, nemcsak saját írói csődjének, hanem az irodalom, a nyelv csődjének is regisztrálása. A „régi értelem" akár az európai évszázadokra lenne vonatkoztatható, a régi betűk ennek irodalmát közvetítik. A határhelyzetben tudatosodik, amit már korábban is, emigrációjában is érzékelt(etett) Márai: nincs külön irodalmi és politikai- gazdasági-morális válság. Az 1930-as esztendők krizeológiája nem lett kevésbé időszerű az 1940-es - 1950-es években, jóllehet az irodalom két évtized folyamán elmozdult az 1930-as évek pozícióiról. Az 1943-1947 között írt Doktor Faustust a német (és talán nemcsak a német) kritika Németország-regényként minősítette, nem Nietzsche-regényként (a rövidség kedvéért leegyszerűsítem a szóba jöhető kritikai kérdésirányokat), kiváltképpen nem a művészet válságát tudatosító műként.21 Maga Márai újrakezdésre kényszerülve inkább az 1930-as évek irodalmának folytathatatlanságát érzi, ám kísérletezik a korábbi regények továbbításával. Az igazi folytatása, a Judit-regény egyike az emigrációs kudarcoknak, és a San Gennaro vére ingadozik a mítoszalkotás prózaverse és a személyiség széthullása témájának prózája között, míg a Béke Ithakában már tematizálja és problematizálja a személyiség nyelvi rögzíthetetlenségót, egy naiv reflexió szükségszerű csődjét. A „régi értelem" behatároltsága lehetetlenné teszi a régi betűk és régi gondolatok újra/továbbmondhatóságát, az új írás(mód?) talán új gondolatokra ösztönöz. A határvonás radikálisnak tetszik, a fölvetett ötlet hagyománytagadó gesztusra emlékeztet, a megoldási ajánlat egy új lehetőség kezdete. Ehhez azonban Márai nem tért vissza, ötletként maradt meg a naplóban. Azt azonban félreérthetetlenül jelezte, hogy az irodalom-fogalom kimerült, a leginkább saját irodalomfelfogását kell az új helyzetben átformál78