Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - Fried István: Márai Sándor Krúdy-naplója

nia. Jóllehet mindaz, amit Márai a magyar és a világirodalomból magával vitt az emigrációba, nem vesztette érvényét, mégis, belőlük nem alakulhat ki sem „új betű", sem „új gondolat", amely új értelmet kölcsönözne az irodalmi létnek. E nyelvi műalkotások nélkülözhetetlenek, nem a követhető példa iránymutatása miatt, hiszen ilyen példa nincsen. Itt jegyzem meg, hogy az egymást követő naplójegyzeteket (mind a hármat) nem árt folyamatosan és „egymásra" olvasni, „stilisztikailag" a fokozás alakzatával van dolgunk, amely a száműzött író kétségeit hangosítja föl. S hogy ötletét talán kevésbé kell „betű szerint" értenünk, a három jegyzet egybeolvasása során talán kitetszhet: Krúdy ebben a sorban egy tekintélyes korszakot lezár, Márai „ötlete" megnyithat egy űjabbat. Késztetést találhatott az említett Mann- regényben, részint a „kotta vizuális képe"22 (hangbetű) tárgyában, részint a zene irodalomhoz közelítésében, mint egy űj módon értett Gesamtkunstwerk lehetőségeinek kitapogatásá- ban. Mann zeneszerzőjének munkásságát kommentálva az elbeszélő a zenei „prózá"-ra (az idézőjel az övé) való törekvést jelöli meg a régi értelem szétrobbantásának igazolásaként, az alábbiakat körvonalazva:

„A műben egyáltalában nincs motivikus összefüggés, fejlődés, variáció, ismétlődés: szüntelenül, látszólag teljesen kötetlen módon új meg űj zenei anyag követi egymást, melyet hol a hang vagy hangzás hasonlósága fűz össze, hol - gyakrabban - a kontraszt. Hagyományos formáknak se híre, se hamva. (...) Igaz, Adrian többször kifejtette nekem, hogy kamarazene és zenekari stílus régi határai tarthatatlanok.. ,"23

Máraira korábban mély benyomást tett a Lotte Weimarban egyik elbeszélőjének Goethe szájába adott megállapítása az irónia szerepéről a kultúrában. A Doktor Faustus olyan zeneművet mutat be, amely maga paródiája a zenei kultúrának:

„Másrészt a különféleképpen tompított trombita afféle groteszk vox humaná-t ad, s ugyanúgy a szaxofon is, (...) Adrian gúnyoló, utánzó tehetsége - mely mélyen gyökerezik egyénisége mélabújában - itt termékenyen parodizálja a különféle zenei stílusokat, amelyekben a pokol idétlen dévajsága tobzódik: a francia impresszionizmus nevetségessé torzítva, polgári szalonzene, Csajkovszkij, music-hall-zene, a dzsessz szinkópái és ritmikai bukfencei - mindez felhangzik itt csillogva-villogva.. ."24

Nem óhajtván a túl-interpretálásba tévedni, pusztán azt szeretném sugallni, hogy a határ- helyzet tudatosulása nemcsak (és nem is elsősorban) Márai felismerése, a levont következtetések a művészet jövőbeli esélyeit célozzák meg. Mindezek a későbbiekben a Márai-naplók Krúdyra vonatkozó megjegyzéseiben is fölbukkannak. A németre fordított Krúdy-mű nem képes érzékeltetni a Krúdy-beszéd jellegzetességét: „örökké parodisztikusan beszél", majd: „az író feltételezi, hogy az olvasó tudja: mindez paródiája csak a valóságnak."23 Másutt nekrofil elemeket fedez föl Krúdynál: „A hajporos barokk mögött a halotti maszk vigyora"26 Ezzel nincsen ellentétben, hogy hol a Krúdy-írás plaszticitását emlegeti, „titokzatos, szépséges álóévirág"-nak minősítve irodalmi publicisztikáját (mintegy jelezve az értelmezés nehézségeit), hol pedig kurtán ennyit mond: „Nem »komponál«, de alkot",23 talán a kétféle tudatosság között különbséget téve, a művi és a műből természetszerűleg következő felépítés eltéréseit kommentálva. Még a hagyományos jelölés is módosul némileg (87 évesen ír így): „Minden éjjel néhány oldal Krúdy: A XIX. század vizitkártyái (...) És minden sorában zene, a Krúdy- zene."29

E megnyilatkozások felerősödnek, ha tekintetbe vesszük, hogy Márainak két ízben is alkalma nyílik, hogy megszólaljon Krúdyról. A centenáriumot felhasználja arra, hogy rögzítse a maga Krúdy-képét, amely aztán az Al-Petöfi emigrációs kiadását kísérő szövegként jelent meg,30 s a Szindbád hazamegy kevéssé sikerült német fordításához készült Notiz (Jegyzet) alakjában látott napvilágot.33 A két szöveg nagyjában-egészében egy időben készült, s közös bennük a Krúdy-életműnek és a Szindbád-regénynek végjátékként felfogása, a végidő-tudat (a Krűdy-Magyarország végleges elmúlása) hangsúlyozódása. Márai szerint Krúdy az írók írója volt (ezt már korábban is leírta), anti-hősként szerepel regényében, lényegi vonása magános79