Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - Fried István: Márai Sándor Krúdy-naplója

hogy előbb általában utal arra, miféle termékenyítő hatása lehet Krúdy tanulmányozásának, majd saját helyzetére alkalmazza, ezáltal ugyan kilép a közvetlenül értett „irodalmiság"-ból, de megmarad a Krúdy-világban, amely Márai számára régebben is, a jelenben pedig különösen a tapasztalati valóság ellen-világaként kapott magasabb értelmet. Nem az irodalomba menekülés, a „kivonulás" gesztusa határozza meg ezt a fajta Krúdy-olvasást, hanem a regényekben alakot öltő írói magatartásforma, amely éppen látszólagos korszerűtlenségével, múltteremtésével szegül szembe annak az igénynek, amelyre újólag az „írástudók árulása" alkalmazható. Valójában, a Márait 1948-ban előbb otthon, majd az emigráció helykeresésében körülölelő „csend" értelmezhető az író kényszerű elszakadásának a művét igazi művé avató olvasóitól, továbbá olyan - nem kevésbé kényszerű - új helyzetnek, amely a fogalmak újragondolását írja elő (például a haza- és otthonvesztés, a nyelvi hazára és otthonra lelés folyamatában), valamint a Krúdy-műnek megtartandó örökségként való őrzése célszerű módjaira ráta- lálásban. így hát az irodalomból kizáratás valójában csak a hivatalos, elismert irodalomból való eltávolítás-eltávolodás; a Krúdy-világban benne-lét az írói egzisztenciát megmenti attól, hogy létfordulatait (amelynek előbb elszenvedője, majd emigrációjával alakítója) vereségként élje meg. Ekképpen a nem-irodalmi célzás az irodalmi (ön)életrajz révén visszajut oda, ahonnan származtatható: az irodalomba, az irodalmi létbe. Idegondolva Márainak korábban kiegészítésként idézett naplójegyzeteit, amelyek az N.N. egy metaforájára vonatkoznak, a kocsmai időzés legalább két irányban nyithat távlatot. Nemcsak az N.N. jeleneteire emlékeztet (vagy például a Boldogult úrfikoromban nem kevésbé mitikusba hajló egyetlen kocsmai napjára), hanem a Szindbád hazamegy Krúdy-Magyarországára is - és általában a Krúdy-hősök (és talán szerzőjük) szüntelen úton-létére, amelyben a kocsmai lét a határhelyzet, a két vándorút között lelhető meditációs szituáció, a pillanatnyi otthon. Mivel (és itt a naplójegyzetek más vonatkozásai is szóhoz jutnak) az otthontalanság „úton" van a léttelenséghez, a kocsmából kilépve az autentikusan meg nem élhető létbe hull a Krúdy-olvasó. A Krúdy-kocsmán túl terül el a nem-irodalom, a nem-otthon, a Krúdy-mű azonban nem élhető, nem írható újra, csak ismételten olvasható. S minthogy a Sértődöttek befejezése véglegesítette Márai egy pályaszakaszának lezárulását, az emigrációtól függetlenül előkészületben volt nem pusztán a Márai- dallam elvetése, nem kizárólag az ön-epigonizmustól szabadulás, hanem kilépés az önkano- nizáltság pozíciójából. S bár a Márai-műveket ért bírálatok nemigen késztették szerzőnket a másirányú tájékozódásra, erre a (neofita) marxista-szélsőséges támadások, pamfletek egyébként sem voltak alkalmasak, már A nővér „formabontó" játékával, a Sértődöttek Mann- parafrázisával és esszészerűségével, korábbi Garren-regényeinek felülírásával elkezdődött valami. így a Napnyugati és a Kassai őrjárat zárt formáját a töredékesség jegyében bontja föl az Európa elrablása, az emigrációba mentett kéziratos munkák szintén a továbbgondolást igényelték, az Egy polgár vallomásai harmadik kötetének megírása pedig az önéletrajzi keretek szétfeszítésében, egy átértelmezett naplószerűségben igyekezett a megszokott alakzattól eltérni. Talán ezért lehet rendkívül fontosnak tartani azt az inkább ötletként papírra vetődött megjegyzést, mint végiggondolt munkatervnek, amely harmadikként sorolódott a Krúdyt illető megjegyzések után. Ezekben nincsen már szó Krúdyról, inkább azt a fonalat tartja kezében, amelyet saját szituáltságával kapcsolatban igyekezett beleszőni a Krúdy-szőttesbe. Szükséges megjegyeznem, hogy Márai nemcsak az álomszerűséget, a zeneiséget, az úton-lét poé- zisét látta bele a Krúdy-műbe, későbbi naplójegyzetei elárulják, hogy a Krúdy-művek elbeszélői stratégiája is foglalkoztatta, az újraolvasások során újólag szemrevételezte a Krúdy-al- kotások (nem pusztán a regények) megkülönböztető sajátosságait. így elmondható, hogy a meg nem szűnő Krúdy-olvasás (1948-ban az N.N.-é) önnön regényírói pozíciójának átgondolását, a határhelyzetbe ért irodalom lehetőségeinek mérlegelését sürgette. S ugyancsak elmondható az is, hogy szerzőnknek nem voltak különösebb illúziói az emigráció biztosította „szabadság"-gal kapcsolatban sem. Az Európa elrablása nem egy jegyzete tanúsítja, hogy mind a „nyugati életforma", mind pedig az ebben az életformában születő irodalom korántsem vív77