Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - „Lányaim” (Beszélgetés Németh Magdával, Judittal, Ágnessel és Csillával édesapjukról, Németh Lászlóról) (Készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)

határozottan kijelentette, hogy ezt nem választhatom. Az volt a nézete, hogy ne menjünk humán pályára, mert akkor mindig az ő árnyékában leszünk.

Hogy végül is hogyan lettem orvos, azt már nem is tudom visszaidézni, de arra emlékszem, hogy az első stúdium, amivel elkezdtem foglalkozni, az az alkattan volt, és tudjuk, hogy ő A Medve utcai polgáriban már írt erről. Bár nem hiszem, hogy akkor én olvastam volna A Medvéi utcai polgárit, legföljebb csak tőle hallhattam róla. Tehát valahogyan ez fogott meg a maga sajátosságaival. Különös dolog volt az is, hogy végül is gyerekorvos lettem, amiben biztosan benne van az a gyermekszeretet, amit a családban mindkét szülőnk táplált bennünk. Gyermekgyógyász lettem, és amikor ezt egészségileg nem bírtam - ami várható volt, mert egész gyermekkoromat végigbetegeskedtem, a gyerekektől is megkaptam minden betegséget -, akkor elméleti pályára kellett mennem. Először tanítottam, aztán egy intézet iskola-egészségügyi osztályára kerültem, ahol olyan vizsgálatok folytak pontosan, amilyeneket ő kezdett el annak idején: antropometria, értelemvizsgálatok, környezetszociológia, családszerkezet. Biztosan tudom, hogy nem volt tudatos ez a választás, de talán közvetve ott állt mögöttem akkor is.

Magda: Amikor Kanadában befejeztem a vegyészetet, akkor ott még egészen más világ volt, mint most. Nő lévén, mint vegyész, nem tudtam elhelyezkedni, csak tanárként, de ahhoz még egy további diplomát kellett szereznem. így végül huszonkét évet tanítottam biológiát, kémiát, fizikát. Az utolsó tizenhét évben az angolkisasszonyok iskolájában lányokat tanítottam, nagyon okos lányokat. Az igazgatónő, aki nyitott egyéniség volt, hozzájárult ahhoz, hogy egy kurzuson át kísérletezhessek. '73-ban jelent meg A kísérletező ember, és én A tanügy rendezését csak ezután olvastam, mert az első kiadás sose került a kezembe, nem is tudom, hogy volt-e példány a családban ezekből azokban az években. A lényeg az, hogy rám nagyon mély hatást gyakorolt, és akkor elkezdtem magam is erről gondolkodni, hogy hogyan tudnám én ezt hasznosítani. Akkor kémiát, fizikát tanítottam ugyanazoknak a gyerekeknek három-négy évig. Valójában ez a természettudományok története volt. Még ma is megvannak a jegyzeteim, egy vastag dossziéanyagot jegyzeteltem ki ehhez. Ezek a gyerekek mind, kivétel nélkül természettudományos pályára mentek, és szerintem nagyon jó, átfogó képük volt erről a területről, ami a kanadai oktatásra nem volt jellemző. Úgyhogy én kipróbáltam a saját és a tanítványaim bőrén is, hogy mit jelentett az ő metódusa. Rengeteg munka volt, de feltétlenül érdemes volt jófejű gyerekekkel megpróbálni, mert egy életre szóló tudást adott nekik.

Judit: Hadd tegyem hozzá Ágnes húgommal kapcsolatban azt, hogy apám nagyon büszke volt rá, amikor egyetemi oktató lett, és hogy népszerű volt a hallgatók között.

Amikor a Lányaim a kezükbe került, bizonyára meglepődve olvastak belőle részleteket, különösen azokat, amelyek saját magukra vonatkoztak. De édesapjuk fel is olvasta ezt a család előtt. Hogyan szembesültek ezzel a képpel? Talán felnőtt ember kell hozzá, hogy megértse belőle a szeretetet és a minden szavából áradó féltést, a gyerekek megbecsülését.

Ágnes: A Tizenhét év múltán nem volt teljesen igazságos írás, mert akkoriban apánk nem sokat élt velünk, tehát nem ismert minket. Ha valaki elolvassa a Magam helyett című írását (amelyből részletes képet kaphat akkori életünkről), akkor látja azt, hogy ő hazajön, és azt találja, hogy itt fiúk vannak, vendégek vannak, zsúr van, szóval nem tudta elfogadni azt, hogy mi fiúkkal járunk, hogy udvarlóink vannak. Itt ütközött édesanyám és az ő szemlélete. Édesanyám ugyanis azt gondolta, hogy itt van ez a három bugyuta lány (Csilla még kisebb volt), ezeket valahogy férjhez is kell adni, tehát járatni kell őket tánciskolába, kell hozzájuk embereket hívni, egy kis életet kavarni körülöttük, apu pedig ebben nem volt igazi partner, mert sokkal komolyabban fogta fel az életet. Tehát volt egy pár mondat, nem sok, három, négy, amire azt mondtam, hogy ezek teljesen jogtalanok. Például azt írta rólam, hogy én fölvágok azzal, hogy az ő lánya vagyok, amit pedig én titkoltam, mert tizennyolc

65