Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - „Lányaim” (Beszélgetés Németh Magdával, Judittal, Ágnessel és Csillával édesapjukról, Németh Lászlóról) (Készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)
éves korára kialakul az emberben az igény, hogy magamért szeressenek az emberek. Ezeket én nem éreztem jogosnak. De ez nem rendítette meg édesapja iránt érzett szeretetét. Agnes: Egy epizódot el kell mondanom. Egy alkalommal betegen feküdtem otthon éppen a Szilágyi Erzsébet fasori lakásban, ahol külföldön lévő édesanyámat helyettesítettem. Odahozták a Lányaim tiszteletpéldányát, kinyitottam és elkezdtem olvasni, és rögtön elkezdtem bőgni, természetesen. Apu hazajött, és meglátta, hogy ott a rekamién a könyv, de senki sem szólt egy szót sem, mert anyánk sokkal fegyelmezettebbeknek nevelt minket, minthogy azonnal nekiessek édesapámnak, hogy miért írtad ezt rólam. Akkor apu elment, és írt egy levelet, hogy nem akart engem megsérteni, és valóban kissé ügyetlen volt ez az írás. Látta, hogy beteg vagyok, és küldött kétezer forintot, hogy menjek el üdülni. Akkor fölpattantam az ágyból, és visszavittem a kétezer forintot. Erre apám azt mondta, hogy ezt a részt kihagyja az életművéből. Én úgy tudom, hogy volt, amikor ki is maradt, de most, amikor '90 után újra kiadták a Lányaimat, én visszatettem. Ez most már nem volt probléma. Csilla: Én csak tízéves voltam, amikor ez az előbb említett Tizenhét év múltán íródott, és azt gondolom, hogy minél kisebb egy gyerek, a szülői vélemény annál jobban beépül a személyiségbe, amit ma talán úgy hívhatunk, hogy én-kép. Az természetes, hogy a szülő tükör, amiben a gyerek magát látja, és attól függően, hogy milyen tükörképet kap magáról, bizonyos fokig idomul hozzá. Bennem nagyon sok bizonyítási kényszer volt később, hogy elérjem azt a szintet, amit ő jónak írt le, és a rosszat cáfoljam. De alapjában véve azt hiszem, hogy nekünk, szülőknek - és most mint szülőről beszélek magamról, mert ezt a saját gyerekeimnél is megtapasztaltam -, tulajdonképpen az ítéleteinkből csak azt szabadna a gyerek számára közvetíteni, ami épít, amit a szeretet megenged, mert különben a gyerekben szorongást és kisebbrendűségi érzést szülhet. Különösen akkor, ha azt a saját korának szintjén nem tudja feldolgozni. „Az ismeret felfuvalkodottá tesz, a szeretet pedig épít" - mondja a Biblia Pál apostol korinthusiakhoz írt első levelében (8,1). A nagy család, a könyvek halmaza, a bútorok, tehát az otthoni légkör, a stílus hogyan hatott a lányok egyéniségére? Agnes: Azt mondhatnám, hogy a szüléink az életükkel tanítottak minket. Olyan életmintát állítottak elénk, hogy ehhez akartunk igazodni. A saját életemben a gyerekeimmel is ezt próbáltam megvalósítani. Nem volt otthon tényleges tanítás, hogy most leülünk és tanulunk, hanem a légkör nevelt minket. Azok a bútorok, amelyek most Agnes lakását díszítik, azelőtt édesapjuk szobájában álltak. Az édesapa is ilyen ragaszkodással kötődött hozzájuk? Agnes: Igazából nem, mert az én édesapám csak a könyvekre és az utazásra nem sajnálta a pénzt. Egész életükben - ahogy én emlékszem - egyetlen szobabútort vettek a szüléink, a Törökvész úton az ebédlőjüket. írásos terítővei volt letakarva. A többi bútort kapták a Németh nagyszülőktől, de a legtöbbet talán a Démusz nagyszülőktől. Azt a bizonyos faragott szekrényt, ami ott van az én lakásomban, nagyon szeretem, és nagyon megszoktam, az egész életünket avval töltöttük el. Ehhez a neoreneszánsz szekrényhez tartozott egy magas támlájú szék meg egy hosszú, kétméteres íróasztal. Ezt azért mondom el, mert egy íróasztalnál dolgoztam édesapámmal, egyik oldalán én, a másikon ő. Apám nem vezetett be oda lehetőleg senkit vendégként, mert ő, a puritán nem magyarázhatta meg mindenkinek, hogy ezt a gazdag nagyszüleinktől örököltük. A többi tárgyhoz is ilyen volt a viszonya? Agnes: Igen. A tárgyak nem jelentettek neki semmit. És a könyvek? Judit: A könyvek elsősorban 1944-ig jelentettek sokat számára.'44-ben könyvtárának egy nagyon jelentős részét ellopták, és utána, amikor egyik helyről a másikra költözött, bár 66
