Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 4. szám - „Lányaim” (Beszélgetés Németh Magdával, Judittal, Ágnessel és Csillával édesapjukról, Németh Lászlóról) (Készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)

csak lehetett, ránk terhelni, és ez egy jó darabig ment is, de aztán volt egy pont, amikor betelt a mérték, és nem tudta folytatni. Ilyenkor abbahagytuk. Jól példázza ezt a franciatanulásom, amit az ófrancia nyelven íródott Roland énekkel kezdtünk. Ma is emlékszem - nyolc-kilenc éves lehettem hogy órák hosszat próbáltam ezeket a borzalmas, régi francia szavakat megtanulni. Ezt csináltuk egy pár hétig, és akkor mindketten megállapodtunk abban, hogy ez így most nem megy. Egy vagy másfél évvel ezután egy George Sand regényt adott, amit viszont igen nagy élvezettel olvastam, egészen más szókinccsel, és tulajdonképpen azon tanultam meg franciául olvasni - amennyire egy tízéves gyerek megtanulhatott.

Olvasmányaik kiválasztásában is segített édesapjuk?

Magda: Azt hiszem, hogy tulajdonképpen ezek is kísérletek voltak, de ezek a foglalkozások mindegyünknek rendkívül maradandóak lettek, és ami ennél talán még fontosabb volt: nagyon odafigyelt az olvasmányainkra. Mindig megnézte, hogy mit olvasunk, még nagyobb korunkban is, de soha nem vette ki a kezünkből a könyvet, hanem azt mondta, hogy inkább valami mást. Ez nekem - amikor elmentem Magyarországról -, sokáig nagyon hiányzott, hiszen megszoktuk, hogy megkérdezzük tőle: érdemes-e ezt vagy azt elolvasni, és ő mindig tudta, hogy érdemes-e vagy sem. Ott nem volt kitől megkérdezni, úgyhogy végül is a levelezésen keresztül tartottuk az olvasmánykapcsolatot. Most nagyon hiányzik, hogy nincs egy olyan tekintély, akitől meg lehet kérdezni, hogy mihez érdemes hozzáfogni és mihez nem.

Judit: Apu is leírja, hogy időnként letette a tollat valami miatt. Ilyenkor egy ideig nem írt, és intenzívebben foglalkozott velünk. Ha sok munkája volt, vagy ha ide-oda utazott, tehát nem voltunk állandóan együtt vele, akkor megszakadt ez a folyamat. Ahogy Magda mondta, velem elég hamar, nyolc-tíz éves koromban kezdett el a matematikával komolyabban foglalkozni - először a Bocskai-kertben, nyáron -, és ez körülbelül tizenhárom éves koromig tartott. Amikor a példákat már jobban meg tudtam oldani, mint ő, abbamaradt a matematikafoglalkozás. De a fizikával kapcsolatban továbbra is adott tanácsokat, hogy mit érdemes olvasni. Fantasztikus gyorsan követte a legújabb tudományos felfedezéseket. '35-ben már Einstein relativitáselméletéről írt cikket. Rendkívül tájékozott volt a természettudományokban, s miután látta, hogy engem ez érdekel, ismereteit továbbadta nekem is.

De a legintenzívebb kapcsolatunk akkor volt, amikor megkaptam az engedélyt, hogy egy évet ugorjak, és negyedik gimnáziumból hatodikba mentem. Három hét alatt kellett megtanulni az anyagot, és ő segített fölkészülni. Utána lent voltam Vásárhelyen vele még két vagy három hónapig, és bejártam az óráira. Nagy élmény volt az előadásain részt venni, emlékszem azonban kellemetlen élményre is. Apám a költőket úgy tanította, hogy nem ő olvasta fel a verset, hanem minden gyerek megkapta, hogy mit kell megtanulnia, és az órán azt el kellett szavalnia. Én Vörösmarty Előszó című versét kaptam, ami máig is a kedvenc verseim közé tartozik. Apunak előző délután háromszor is felmondtam, az órán mégis belesültem. Apám még össze sem szidhatott, mert tudta, hogy tudom a verset, de neki mégis nagyon kellemetlen volt, hogy éppen az ő lánya sült bele. Egy másik emlékem: franciául akkor tanultam aputól, és a Pármai kolostor volt a „tankönyvünk". Eleinte csak a fontos szavakat írta ki a könyvből, és mire a kötet végére értem, már minden szó, amit nem ismertem, ki volt írva. Rendkívül jó pedagógiai érzékkel tanított.

Németh László Lányaim című írásából tudjuk, hogy Judit matematikai fölényével elkápráztatta környezetét, és kezdettől matematikusnak készült, ugyanakkor ragadtak rá a betűk és a versek. A többi lánynál is megvolt ez a kettős érdeklődés: nagyon szerették a verseket, sőt még gyakorolták is a versírást, és egész ügyesen ment a dolog.

Judit: Szerintem borzalmas versek voltak.

62