Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - „Lányaim” (Beszélgetés Németh Magdával, Judittal, Ágnessel és Csillával édesapjukról, Németh Lászlóról) (Készítette: Erdélyi Erzsébet – Nobel Iván)
sebbet. És az asszonyok a férjeiket meg a gyerekeiket vitték el. Mi akkor ezt a játékot sokszor eljátszottuk. Apám volt anyu hátán, a két lány elöl, én meg apu hátán, és az egész menet az asztal körül keringett. Visszatérve a Nap-Hold játékra, ez talán az egész családot szimbolizálta kissé: az anya volt a Nap és az apa a Hold, aki elkalandozott időnként, de mindig felbukkant, amikor kellett, és azért az ő fénye is ott ragyogott a család minden tagjára. Judit: Az, hogy anyu volt az, aki a családot összetartotta, teljesen természetes. Különösen egy művész mellett, aki elfoglalt, és ahol négy gyerek van. O szervezte az apuval kapcsolatos dolgokat. Gyakorta elhangzott ez a mondat: „Csend legyen, apátok dolgozik!" Agnes: Ez olyan rendszer volt, ahol a Hold körül forgott a Nap. A Lányaimban azt írja Németh Uszló, hogy amikor Csilla többször is beteg volt, akkor az apa magához vette, elvitte vidékre, és ott gyógyítgatta, az anyai szerepet is betöltve. Ágnes: Ez akkor volt, amikor édesanyám három évig egy eszpresszóban dolgozott., és akkor nem tudta ellátni a családot. A Széli Kálmán téri gombában volt kávéfőzőnő. Oda reggel nyolckor be kellett állni, és délután ötkor lehetett kijönni. Volt, amikor tizenkét órát is dolgozott. Ezek az 50-es évek voltak, amikor annak is nagyon kellett örülni, hogy egyáltalán munkát kapott. Édesapám leírja, hogy sokszor olyan megalázottnak érezte magát, ahogy nézte anyut az eszpresszóban az üvegen keresztül, és nem merte neki azt mondani, hogy hagyja ott az állását. Csak ilyenkor fordultak elő az előbb említett esetek. Akkor nemigen élvezhette az író az alkotói csöndet, hiszen Csilla még kicsi lány volt. Csilla: Igazából ez volt a szép benne, mert az ember a szeretetet az áldozathozatal nagyságával méri. Ezekben az esetekben csak ketten voltunk, nem a nagycsaládban. Éppen ezért ezek az együttlétek sokkal mélyebbek voltak, és én nagyon megajándékozottnak éreztem magam. Ami ott elhangzott, azokon a „rendhagyó irodalomórákon", az később számomra nagyon sokat jelentett, és segített egész gondolkodásom kialakításában. Hogyan zajlottak ezek a „rendhagyó irodalomórák"? Csilla: Én is az Arany-balladákkal kezdtem, és olyan mohóság volt bennem az olvasásra, hogy apu ezekhez egész történeteket kerekített. Tulajdonképpen az Arany-balladák világában minden benne van, amit az emberről tudni lehet, a legalapvetőbb dolgok - hűség, szenvedés, bűn és bűnhődés. Hogy példákat is mondjak: a Tetemrehívás, az Ágnes asszony, a Ráchel siralma, a Rab gólya, az Árva fiú...Tehát megtapasztalhattam a felnőttek világát. Különösen az ragadott meg, hogy az elkövetett bűnre hogyan következik a büntetés. Ezeket egy hétéves gyermeknek édesapámtól hallani nem kis tapasztalat volt. De az Odüsszeiát is olvastuk, és a hűség gondolatához ő is hozzá fűzte a maga magyarázatát, kommentárját, hiszen ez a mű nem hétéves gyerekeknek szóló olvasmány. Úgyhogy én tulajdonképpen hálás vagyok ezekért a betegségekért, és különösen azért, amit akkor édesapámtól kaptam. Az apa megfigyelő, kísérletező, elemző szenvedélye a gyermeknevelésben is megnyilvánult? Magda: Feltétlenül. Mindegyikünknél nagyon hamar fölfedezte, hogy ki miben tehetséges, és akkor azon a vonalon kezdett el minket tanítani, azon a téren foglalkozott velünk leginkább, legszívesebben. Juditnál egészen kézenfekvő volt, hogy a matematika ez a terület. Emlékszem, már ötéves korunkban foglalkozott kettőnkkel. Juditnak jobban ment a matematikapélda, mint nekem, bár én tizenhat hónappal idősebb voltam. Attól kezdve Juditnak rendszeresen adott matematikafeladatokat. Nálam meg azt vette észre, hogy a nyelvek mennek könnyebben, és ezért több nyelvbe belekaptunk. Mindig a passzív nyelvtudást próbálta elérni - beszélni igazán ő is csak németül tudott -, és legalább két, három nyelven ezt el is érte azáltal, hogy amikor olvastunk, a margóra preparáltuk a szavakat, amiket aztán meg kellett tanulnom. Jellemző volt rá az is - legalábbis nekem ez volt az érzésem, és most is ezt gondolom -, hogy amikor velünk foglalkozott, mindig fölfele húzott minket. Tehát próbált, amennyit 61
