Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Jász Attila: A frivolitás angyalának (egy újabb napja a földön)

És csak másnap értettem meg, miért, boldogságtól szomorú tekintetét.

Én meg észre se vettem, naivan

régi témát pengetek itt. (Post coitam...)

[Du.: Sz. M. hosszú idő után először újra lemegy az utcára és elcsodálkozik]

Rendeltetésszerűen viselni egy mellet, tolni egy weiten nőies bicikli mellett.

A férfiak szeme folyton rajtuk csüggjön, feszülős pólót venni rá, hogy ott függjön, szárítókötélen félszáraz ruha. Melltartó is minek, hadd látszódjék előnyös állapotban, kinek a bimbó, kinek az udvara fókuszálja a szövetet, begyűjt minden arra tévedt kóbor tekintetet, ringásával erre meg arra. Rezzenjenek s meredjenek, hitetlen férfiszemek, hogy jé, hát ilyet is lehet..., természetesen viselni, ilyen hatalmas női melleket. Naiv arckifejezéssel, mintha nem tudna róla, mit bámulnak annyira. Szerénység a tudója, és nem szemérem. Mert az rögtön visszatetsző érzéseket szül, itt valamit titkolni kell, hogy ő nem, a csábítás legkisebb jele nélkül lépked a bicikli mellett, s tolja a két hatalmas női mellet.

[Este: Sz. M. fáradt, de azért bekapcsolja a tévét, kíváncsi, és reménykedik, hátha feldobja valami]

A modell szépsége nem önmagáért való, minket gyönyörködtet igazán, így néhány percig elhisszük talán, hogy ő is elhiszi, ezért az árért őt most éppen nem fényképezik. És a sejtelmes takarásban meztelenül fesztelenül mozog. Emlékezetünk megőrzi, szitán áthulló homokszemet, újabb felbukkanásig, mikor ismét ő lehet szemünkben, a képernyőn idealizált szépség, ahogy ötödször zuhanyzik már le, vagy éppen betétet cserél a vécén.