Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Nagy Farkas - Dudás Erika: Talán holnap (adósságom naplója)

Nagy Farkas Dudás Erika

Talán holnap

(adósságom naplója)

Banális hasonlatok jutnak eszembe. Kútba hajolni a holdvilág után, és zuhanni, fejjel a fényességbe, és még örülni is, nem véve tudomásul, hogy a vesztem az. Vagy elindulni a végtelen úton, és biztosnak lenni benne, hogy senkit nem vihetek magammal, a megosztás kényszere fog megölni, mert a belső utak mindig magánnyal járnak, azzal a szörnyűvel, amit elviselni nagy-nagy okosság kell, magabiztosság. Azon az úton egy nőnek talán nem is lenne szabad elindulni. Persze, ez ostobaság, tudom, hogy csak a beidegződés által előhívott mondat. Gondolat.

*

Először hagytam a könyveket. Hevertek körülöttem, mint tetszhalott szörnyek, amelyek életre keltése csakis rajtam áll. Épp ez a tudat nyugtalanított. Más dolgaim közepette nem láttam értelmét belebonyolódni. De mitől volt ez a bizonyosság, hogy ha egyszer megkóstolom, le nem teszem? Riportok, interjúk jártak az eszemben, a sok találkozás rögzítésére tett ígéretek. És a Szentkuthy-kötetek néha felmordulva hívták fel magukra a figyelmet. Egy hét után feladtam, és a reggeli álmosság tompult érzékeit kicselezve fellapoztam az egyiket. Ijedten tettem le, már az első sorok után, mint aki ördögi dolgot érintett, és a vonzás olyan erővel tör rá, hogy gondolkodás nélkül menekülésbe kezd, és a biztonságosnak hitt távolságból néz vissza

.....

*

Másodszor már nem futottam el. Nem mintha nem féltem volna, csak a kíváncsiság győzött. Mire voltam kíváncsi? Amire minden ember: ki vagyok én? Erre mindenképp meg kell tudnom a választ. Épp itt?

.....Ide-oda hajtogatva a lapokat, bele-beleolvastam. Döbbenten ismertem magamra. Mint a tükör, olyan volt. Kéretlenül és kíméletlenül, póztalan állapotukban mutatta meg gondolatim legrejtettebbjeit: képekben adva elém. És ettől féltem! ... és már több a jegyzet a körülöttem hányódó cetliken, mint ahány sort elolvastam volna! Eddig kevés szerzőre akadtam - biztosan vannak épp elegen! -, akik ilyen írásvágyat ébresztettek volna bennem, akiket olvasva írni van kedvem. Mert egyetlen mondat sarkig tár bennem ablakot, ajtót, ahol kilátva-kilépve élmények, gondolatok hívatják magukat életre, és esélyük csak most van, csak általam. Ettől a szédület, de közben működik

az önkontroll, hogy de minek, kinek, mi értelme

.....? és különben is, annyi más dolgom

lenne most

.....(Különben is, öregszem, és tükröktől egyre távolodva érzem jól magamat,

mert úgy gondolom (tudván, hogy tévesen!), hogy már mindent megmutattak rólam, és az öregségemet azt nem adom a tükrök hidegségének! Szentkuthy pedig belépett, a vonalon belülre, és belső tükörré akar válni, hogy onnét riogasson, ahonnét előle elfutnom már nem lehet....)

101