Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Nagy Farkas - Dudás Erika: Talán holnap (adósságom naplója)

Rosszul van valaki. Kapaszkodna. De nincs miben. Könyvek, mondjuk, az. Felháborodom, persze, hogy én vagyok rosszul. De kit érdekel ez? És mit érdekel engem más nyomora? Elegem van a szavakból, és abból, hogy mégis írok. Jónás is kiábrándult. A rengeteg öngyilkos. Hagyni kellene az egészet. Mert miről is szól? Bizonyítani. Kinek? Másnak? Hiába.

*

Belenyúlni az életembe. Hátranézve kiválasztani egy lapot, és az akkori, megmerevedett arcommal nézni szembe. Micsoda szembenézés az! Tágulásra képtelen, halott pupillák. Naplónak sem nevezhető szövegdarabjaimhoz szorosan kapcsolódik a még meg sem történt, jövőbeli olvasatom. Akárkinek az olvasata is, ez a tudat már gátol, és pózolok. Elfelejtem B. tanácsát: légy önmagad, mint a leveleidben. Pedig a levelekben is hazudok.

*

Amikor eszembe jutott, szerettem volna lerajzolni. Nem sikerült. Az írással megadott formába már könnyen beleilleszthető. Na, hát ezért az írás. Néha egyenest azt hiszem, hogy teremtek, majd gyorsan rájövök: dehogy, csak az Isten hagy játszani, és megengedi, hogy hozzányúljak szent tárgyaihoz.

Gyönyörű élet. Végig gügyögve írni, porban játszva írni, szeretni és megírni. Miféle ostobaság hiteti el velem, hogy ezt kell? Ez lenne a cél? Nem. Ez a tökéletes pótcselekvés. Élni, gondolni, lenni. Azt írjam le, ami van? Hiszen azt írom. Vagyis, amit gondolok. Amit gondolok, az van. Nem képzelet játéka, nem fantázia.

*

Süketen és vakon. Nekem a sok még nem elég. Alság az „én" elhagyása? Egyik éjjel azt álmodtam, hogy a sötétnek könyörögtem, hogy adja vissza az arcomat. És az ezt követő éjszaka azt álmodtam, hogy nincs is arcom, én vagyok a sötétség. Azóta számtalan formában bukott ki belőlem, versben is, itt is, levelekben írtam róla. A panóniai parkban felidéztem, utána elfogott a pánik. Két világ van. Én itt vagyok, és azt várom, hogy a másik is én legyek. Pedig nem is igaz ez: amaz vagyok, csak elviselhetetlen. Magánvilágmindenségem.

*

Ma délután ismét elővettem Szentkuthyt. Telis tele ellenérzéssel. Szerencsére előző este olvastam Füst Milántól valamit, amiben igazolva van, vagyis természetesnek vehető ez a dolog. Mert pillanatnyilag egyetlen ok nincs rá, hogy beleássam magamat. Viszolyogva lapozgatok, a három könyvet ide-oda rakosgatva. Azután egyszer csak felfedezek egy olyan bekezdést, amiben magamra és férfi-nő kapcsolatomra ismerek. Nem írok semmit le, mert magánügynek tartom. Lányom kezébe nyomom az egész halom könyvet, azzal az utasítással, hogy először próbáljon ott csipegetni, ahol magáról a szerzőről van szó, és azt is hozzáteszem, hogy milyen iszonyú mennyiséget írt az élete folyamán. Elámul a lány. Én is. És a teljességre törekvés reménytelen voltát világosan átérzem. Megírni mindent, de a megírandó egyre tágul. És mi lesz azokkal, akik olvasni kezdik, és hozzáadják a maguk világát? Tegnap este a különböző dimenziókról beszélgettünk. Az írás valóban egy másik dimenzió, mert az asztaltól elmenve halvány fogalmam nincs, hogy mit is írtam le akár csak két perce is. Miért érdekelné ez a feltételezett olvasómat? Rácsukom a lányra az ajtót, reménykedve, hogy számítástechnika lesz a kedvence, és soha sem fog.....Ez már nem az én

életem. Elég a magaméval, a magam furcsa irodalom-ide-odájával viaskodnom.

*

102