Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Nagy András: Az ezredelő katedrálisa
lülről - nagyon is belülről - szemléli ezeket az épületeket, hogy „ezek élnek". Még ma is élnek, „mint bármelyikünk itt, csak éppen kőből vannak". Mert ennek az életnek az is része, hogy maga a katedrális is efféle „párbeszéd" alkalma lehessen, vagyis hát annak a fohásznak az eszköze, amelynél nincs lényegesebb a hívő számára. Chartres, emlékszik vissza Szentkuthy, a búzamezőn túl egyszerre úgy születik meg, kőből faragva, mint egy „misztikus imádság". A metafora ismét a legfontosabbra utal: ennek az időkön és tereken átnyúló gesztusnak egyetlen címzettjére - a Teremtőre. És bizonnyal az életmű olvastán sincs másról szó. Az imádság jelenében pedig eltűnik az idő, hiszen a megemelkedett lélek számára nem játssza azt a szerepet, közönyös irreverzibilitásával, mint az ima előtt és után - vagyis mindennapjainkban. Az időtlenség itt érzéki tapasztalat. Ezért, hogy Mont-Saint-Michel nyolcszáz éven keresztül épülhetett - bő háromnegyed évezredig, s akkor sem lehetett még kész egészen. A befejezetlenség ezeknek az épületeknek mégiscsak alapvető vonásuk, az isteni torzó, a csodálatosan megkövült ígéret. Hiszen itt nincs jelen a halandóság immanens pánikérzése, a katedrális pedig a múlandóságot is megszenteli azzal, hogy egyetemes otthonosságába illeszti. Ezért, hogy a torzókon túl a romok gyönyörűségében - ahogy Szentkuthy például a zsámbéki templomra utal - éppen a múlandóság totalitására láthatunk, hiszen ott a felbomlás mutatja meg a valamikori keletkezés szerkezetét: az épület „anatómiája" bukkan fel az idő koptatta s a vegetáció ornamentikájával gazdagon díszített romban. Ezért azután maga a halál - akár mint az egész „halálra nyitott létezés" - itt elveszíti végre feloldhatatlan tragikumát, amit a magányos, halandó, „létbe vetett" individuum számára egyébként és óhatatlanul jelent. A középkori haláltáncok kollektív mámora szükségképpen jelent meg az építmény körül - vagy magában az épületben is: festve, faragva, köveit koptatva, stb. -, mintha így is egy egyetemes, transzcendens tömegvonzásnak engedne. És ezért, hogy maguk az élők is megtalálhatják ezek között a kövek között végső és valóságos - a szó igazi értelmében vett - nyughelyüket: a katedrálisok gyönyörűen faragott sírkövei mintha ezeknek a kőben és térben megformált imádságoknak szolgálhatnának valóságos fundamentumául. Mert a mélyben fekszenek azok a meztelen, magányos testek, amelyek fölé - és miatt - ez az egész csoda emelkedik. Önmagát látta így Szentkuthy hatalmas életműve építménye mélyén. Meztelenül, egymaga, a földben. Olykor a katedrálisok fundamentumában ott lehettek a szentek ereklyéi - vagy éppenséggel maga a szentséges test. Mert az ő paradox, anyagi létezésük gyakorta emeltetett híveikkel katedrálist valóságos vagy vélt sírjuk fölé - amikor is az ereklye autenticitása vagy hamissága szinte már végképp nem volt meghatározó. Szentkuthy pontosan utal arra az ellentmondásra, hogy egy hamis ereklye is ezerszer „valódibb" - mert a hit alkalma lehet -, mint a mindig valótlan „absztrakció", ami sehogyan sem imádható, legyen mégoly cáfolhatatlan. Sokban megidézve Heidegger rezignált ítéletét a modern teológiáról, mely a maga teoretikus és racionális logikáját követve már „nem hívő módon kérdez". Akkor pedig minden bölcsesség és szellemi káprázat hiábavaló, hiszen a hit éppen ott kezdődik - írta egykor Kierkegaard -, ahol a gondolkodás megszűnik. A hit elementáris élményének megformálásához - természetesen - ott van az egész érzéki világ is a katedrátokban, a maga káprázatos és megszentelt totalitásával. A hangokkal például, aminek hatalmát Szentkuthy Jeanne d'Arc történetében látja viszont, hiszen azok valóságos akusztikáját ugyancsak az építmény belső tere adja meg - messze nem a fizika törvényeinek engedelmeskedve, bár talán felhasználva azokat - a maga elbűvölő, transzcendens zengésével. És ezért nincs másként azokkal a „belső" hangokkal sem, amelyek elsősorban ebben a közegben válnak valóságosan hallhatókká, lévén a bensőséges- ségnek is csaknem „szinonimája" ez a tér. Amit a legmaradéktalanabbul szinte azzal az 96
