Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Nagy András: Az ezredelő katedrálisa
angyali - hangzással élhetünk át, amit a katedrálisokba komponált zene jelent, és amely egyedül képes a maga közvetlenségével kifejezni mindazt, amit kővel és fénnyel „közvetít" az épület maga. Amikor Szentkuthy „katedrális-szerű" életművének gazdag zeneiségével, muzikális rétegzettségével vagy éppen nagyon is konkrét zenetörténeti ihletettségével szembesülünk, akkor is ugyanebben a térben érzékelhetjük „üdvtörténeti" akusztikájának páratlan gazdagságát. És feltételezettségét is, hiszen ez a gazdagság itt mutatkozhat meg legteljesebben. A zene pedig ugyanilyen természetesen tartalmazza azokat a „korrespondenciákat" is, amelyek ennek az egyetemességnek a tartóelemei. A matematika törvényei, a csillagok járása, a hangok harmóniája, az angyalok szólamai, a bolygók anyaga, az ásványok természete és a teremtett világ megannyi további mozzanata mind-mind egymásra utal, szinte áttűnik egyik a másikon ebben a teremtésben, hogy szolgálja és kifejezze az isteni harmóniát. Mindazt, aminek alkalma egy efféle, épített csodában ugyancsak megmutatható. Talán ez az oka annak, hogy Szentkuthy bármely pontján „érintse" az univerzumot, az azonnal a maga teljességével fordul felé és mutatkozik meg: amikor a csillagászatról gondolkodik, egyszerre csodaszép egzotikus virágok szerkezetére lát, a fizika varázslatáról egy női bokára következtet - és így tovább, mert ezekkel a transzparenciákkal szinte csak utat nyit annak az egyetemes vonzásnak és formáló elvnek, amely szinte a létezést magát is csak ürügynek, egyféle kifejezési lehetőségnek tekinti. Mindehhez természetesen mégiscsak kell valami fontos, valami alapvető és feltételszerű - valami „monumentális naivitás", Szentkuthy szép szókapcsolatával. Ahogy a hitet definiálja. És itt a szókapcsolat mindkét eleme fontos. A monumentalitás ugyanis elengedhetetlen része a katedrálisoknak, ezek létrehozásában nem elég a nagyság metaforája, itt bizony valóságos és lélegzetelállító méretek kellenek - olyanok, mint Wells és Amiens székesegyházainál. A naivitás pedig pontosan utal arra a romlatlanságra, akár: gyermetegségre, amely egy efféle teremtés által világunkban egyedül képes megidézni a bűnbeesés előtti időt. A közös ártatlanság korát, amely egy kőbe és fénybe burkolt misztikus imának mégiscsak alapfeltétele volna. Önvallomás természetesen ez is. Szentkuthy életműve nem csak létrejöttében, de szándékában és konok öntudatában is „monumentális". A szerző számára a méret az elszántságot is kifejezi: az univerzumot egyáltalán nem csak jelképesen teremtené újra, hanem áradó produktivitásával is. De ennek folyamatában éppoly lényeges az ő „naivitása" - mindentudása, olvasottsága, életismerete, stb. ellenére vagy annak formájaként-, Szentkuthy- ban ugyanis haláláig ott van a kancsal kiskamasz, aki minden mozzanatában őszintén rácsodálkozik az életre. Nincs olyan, ami ne lenne csodálkozásra méltó, és éppen ez és ezért lesz majd a műben csodálatos. Mint a színek, például. Amit Szentkuthy Chesterton nyomán „Isten legnagyobb ajándékaként" határoz meg, és amit ő maga is egykor és konkrétan ajándékba kapott: a Creta Polycolornak nevezett színesceruza-készletben, hogy majd ennek segítségével rögzítse a világmindenséget. A ceruzacsomag neve még műve címének is megtenné. Prózájának káprázatos koloritja, merész kontrasztjai és színeinek erőteljes vibrálása mind-mind a színezés örömét fejezi ki, ahogy élettel telnek meg a formák. Szentkuthy jól tudja: egykor a katedrálisok is tarka színekben pompáztak, a világmindenség bizony igényli az efféle, teremtő beavatkozást, mert saját színeit látja viszont. Akkor is igényli, ha mai ízlésünk - és ezt is pontosan tudja és jelzi Szentkuthy - idegen-- kedik efféle tarka kontrasztoktól. Szigorúbb, reflektáltabb, letisztultabb tónusokat keres - tapasztalatból talán és félelemből. Mint ahogy a történetekben is: a katedrálisok falát beborító csodálatos legendák, mártírium-epizódok, „teológiai krimik" helyébe visszafogottabbak rejtőzőbbet, elfojtottabbat kívánna ez a kor. És Szentkuthy ebben - is - szembemenetel az úgynevezett korszellemmel, büszke és átgondolt anakronizmussal nem kíván pszicho97
