Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)

csökkentése, no és persze a sokféle létváltozat megértése érdekében az írónak nem feltétlenül kell mindent tudnia - ne álltassuk magunkat, nem is tud mindent - az általa megidézni vágyott korról és a benne létező egyénekről. Egyébként eltöprenghetünk Bori Imre megjegyzésén: „tulajdonképpen milyen tudatossági fokú történelemfelfogás szükségeltetik (és szükségeltetik-e egyáltalán) egy jó történelmi regény megalkotásához".23

A történelemnek (amely bjzonyos értelemben az orális és textuális hagyomány tudatosan szerkesztett változata, olykor nem is egészen elfogulatlan és cáfolhatatlan variánsa csupán) és a történelmi „ténynek" egy másféle megértő módban való szemlélése, ami a huszadik századi írók,24 különösképpen is Szentkuthy életművében megfigyelhető, elsősorban az irodalom területén kívül eső okokból: a politika és a hatalom szellemi mozgását ellenőrző, ítéletalkotását befolyásoló tevékenységéből magyarázható. Nevezetesen a tények szándékos meghamisításából,25 a „ténynek" minősített tények együttes értelmezését és „hatásösszefüggését" elemző kommentárok ideologikussá tételéből. Egyszóval, a „történelmi tény" (amely maga is csak egy bizonyos fajta „előzetes kommentár" : bejelentés, elismerés, kinyilatkoztatás, megegyezés, törvénybe iktatás révén válik történelmivé,28 s ekként persze közismertté is) már történelmivé avatása pillanatában gyanút ébreszt az íróban. Szentkuthy, nem lévén ínyére se a propagandista, se a bértollnok, se a balek szerep, nem is óhajt részt venni sem a hatalom irányította történelemírásban- és hamisításban, sem az időről időre előráncigált eszmék igazolása és értelmezése körüli politikai csatározásokban.

Miközben a tények és azok gyanús kommentárjai felett érzett kétségeinek hangot ad, egy orrfricskával illeti azon olvasóit, akik a nyomtatott, vagyis legitimált szöveggel szemben elveszítik fenntartásaikat: „.. .tapasztaltam, hogy csak a bolond kisfilológus, a korlátolt kamasz-idealista vagy az iskoláit nagy nehezen elégségesre elvégzett nyárspolgár az, aki előtt a történelmi tények, mint megingatlan bálványok jelennek meg - képtelenek a játékra, a viszonylagosságra, nem sejtik a tények véletlen voltát, ezer ellentmondó összetevőjét, hazugságát és múlandóságát, s ennélfogva felkeltik az emberben a kedvet, hogy megtréfálja őket, illetőleg tőlük függetlenül is, a magunk szórakoztatására, bemutassuk ezt a nagyképűen komolykodó „história est magistra vitae"-t mint bábszínházát, comédie humaine-t".27 íróként és gondolkodóként egyaránt fenntartja magának a jogot arra, hogy saját világlátása és alapállása szerint válogasson a múlt jelentős és jelentéktelen eseményeiből („Milyen aszimmetrikus egyensúly: a »jelentős« hérosz, aki csak szó-semmi; s a jelentéktelen baka, aki maga az idő teste, a múlás isteni kristálya, metafizikus király, akihez imádkozni tudok. Ez is történelem, a javából: a »jelentős« jelentéktelen és a »jelentéktelen« jelentős"). Fenntartja a jogát, hogy újra- és átértelmezze a „tényeket", más összefüggsében tárja elénk azokat az ösztönöket és képességeket, melyek rendre felélednek az egyes korszakokban, hol a teremtés, hol a pusztítás szándékával. Nem utolsó sorban ragaszkodik ahhoz, hogy sajátos krónikási elveit kifejthesse a puszta fogalmakként használt „tények" történetté kerekítése révén. „Tény, hogy minden nagy művészeti, történeti vagy politikai írásmű égetően időszerű, a mű és kora problémái (ami mindig Augiász istállójának kisöprését és az új berendezést jelenti): egy-test, egy-lélek. Goethe írta (...) Krónikát csak az ír, akinek a jelenkor fontos"28 - szögezi le saját alapállása védelmében Szentkuthy A megszabadított Jeruzsálem egyik lapján. Senki se lepődjön meg, hogy e kijelentése, mely 1963-ban hangzik el, homlokegyenest ellentmond korábbi és későbbi nyilatkozatainak, hiszen ha burkoltan is (és saját emlékezetébe idézve a kéziratban heverő, s később Bezárult Európa címet nyerő torzója történelmi képeit és kommentárjait), mégis krónikási beleéléssel és kíméletlen bírálattal illeti a „megszabadítok" ténykedését. Soha ilyen belső indulattal: zsigeri félelemmel és szarkazmussal, személyes érintettséggel és váddal nem nyilvánul meg többé opusaiban, mint e két írásában; távolodva a megszállás és az 56-os forradalom jelenvalóságától, maga is nagyobb távlatból festi miniatúráit.

86