Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Bálint Péter: A jelentős és a jelentéktelen (közelítések Szentkuthy történelemszemléletéhez)
Kétségtelen, hogy Szentkuthy egyszerre analógiás és mitikus történelemfölfogásával és a történetekben szereplő „álarcos hőseinek" színjátékával szemben rendre fölmerül az a bírálat, hogy hiányzik belőlük a tragikum,19 vagy másképpen megközelítve, a dráma. Csakhogy Szentkuthy, a történelmet egyfajta forgószínpadnak, illetve bábszínháznak tekintette („A jellemábrázoló, valóságelemző színház mindig csak meddő és nevetséges torzszülemény marad: egy színház igazi, a bábszínház..."20), amelyen és amelyben a valaha feltűnt, s a későbbi történések során számos más formában és alakváltozatban visszatérő egyedváltozatokat, s azok köré szőtt fiktív eseményeket eleveníti meg, mert bennük és általuk „valami nagy olimposzi csirkefogóskodásra" emlékeztető színjátékot lát, ezért a színpadrendező hetykeségével és magabiztosságával kérdezi: „mért ragaszkodjam a kor külsőségeihez, mikor az ember nevű állatfaj belső egyformasága érdekel?"21 A korok és szerepek a díszletekkel együtt változnak, csak a lélektani típusok nem; mit mondjunk: nem túlságosan vigasztaló tudni, hogy az ókori mítoszokból ismerős archetípusok csökött és szánalmas egyedváltozatai vagyunk, Mózestől Lutheren át egészen a Sartre által szentté avatott Genet-ig. Ám, ha éberebben figyeljük a Szentkuthy-féle bábszínházi előadást, és hajlandók vagyunk a kulisszák mögé is bepillantani, észrevehetjük, hogy a rendező utasításai és kommentárjai egyetlen hangvételben szólalnak meg. A különböző marionette- figurák (még a valaha élt és elhíresült egyének) szerepjátéka mögött ugyanazon egy valaki húzódik meg; makacs monologizálása és az általa kitalált szerepekhez való ragszkodása eredményezi az ismétléseket és anakronizmusokat, az egyhangúságokat és végnélküliséget. Pessoa érzékletesen világítja meg ezt az írói játékot: „Lényegében az történik, hogy másokból alkotom meg az álmomat: olyképpen, hogy ráhangolódom a nézeteikre, kiterjesztem a saját érvelésem és megérzéseim révén és így a magaméivá alakítom őket (mivel nekem nincsenek nézeteim, ugyanúgy felhasználhatom ezeket, mint bárki másnak a nézeteit), hogy kedvemre formálhassam őket, és az álmaimmal rokon dolgokat alakíthassak a személyiségükből" .22 A korábbi alakváltozatok és álarcok ismétlése, szövevényes tükörjátéka és színpadi alakítása révén megpillantott én nyomába eredve merül alá mindegyre a történelem áramlásának Szentkuthy, hogy rögeszmésen térjen mindig vissza kiindulási pontjához: a jelenvalóságban személlyé vált történelmi „álarcos" hőshöz. E rögeszme kapcsán eltűnődhetünk azon, vajon nincs-e igaza Blanchot-nak, aki az írói ismétlésről és állandó visszatérésről ekként ír egy helyütt : „Az állandóan gyötrő gondolat, mely egy kiváltságos témához köti, s arra kényszeríti, hogy olykor a gazdagabbá vált tehetség erejével, olykor viszont a rendkívül elszegényedett ismétlés terjengősségével, egyre kevesebb erővel, ám mindig több és több egyhangúsággal, újra elmondja mindazt, amit egyszer már elmondott, megvilágítja, hogy miért kényszerül látszólag mindig ugyanahhoz a ponthoz visszatérni, ugyanazokra az utakra újra meg újra rálépni, makacsul újra kezdeni azt, aminek az ő szempontjából nincs is kezdete, az események árnyékához s nem a valóságukhoz, a képhez s nem a tárgyhoz tartozni, aminek révén maguk a szavak válnak képpé, látszattá s nem pedig jellé, értékké, igazság teremtővé"? 6. Múltfaggatása során Szentkuthy sohasem pusztán egy konkrét tényből, egy valóságosan létezett (ismert vagy névtelen) egyén sorsából rekonstruálja az elmúltat, hanem a visszatekintés során felmerülő lehetőség sokféleségéből igyekszik föltárni és értelmezni azt, ami már valamiképpen megtörtént, s ami „megmásíthatatlan tapasztalatsort" alkot, annak ellenére is, hogy a történészek sajátos optikájukból többféleképpen magyarázzák a megtörténtet. A történelmi tény és annak írói megjelenítése közötti távolság, ellentmondás 85
