Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Tóth Dezső: Kedvenc Pessoa-utánérzéseim

zódját, amikor dühöngve lecsapta a napló német kiadását és válogatott szidalmakra ragadtatta magát nagy felháborodásában. Alaposan kifaggattam Máriát. Állítólag elementáris volt a reakció: Szentkuthy bömbölt, csillapíthatatlanul ítélkezett és átkozódott. Külön szerencsém, hogy Mária jó mesélő, ihletetten adta elő a jelenetet, pazar Szentkuthy imitátor. „Hogy micsoda?, hogy Én Én Én... menjen az ilyen a fenébe". Hónapokkal később, hogy hallottam ezt a sztorit, váratlanul ismét rákérdeztem, hogy is történt ez dolog a Gombro- wicz-naplóval, és Mária gyanútlanul eljátszotta újból.

Emlékszem, milyen zavarban voltam, mikor ezt a történetet először hallottam. Mintha egy cserbenhagyásos gázolás után magához térő áldozat bűntudatával láttam volna a nyomok eltüntetéséhez, amelyet lelkem sztrádáján okozott álmodozásaim büntetlen előéletű ámokfutója. Közönséges árulásnak tekintettem, amikor megtudtam, hogy Szentkuthy, ez a világbajnok naplóíró, miként reagált Gombrowicz igazán szeretetre méltó játékára, ahogy naplóját kezdi, elébe menve az esetleges félreértéseknek, mégha meghatóan didaktikusán is. De Szentkuthy nem a kezdés didaxisán borult ki, nem a naplóírói szolipszizmus cantus firmusának ilyen nyers és talán hazaárulásnak tekinthető lekottázásán, amit még megértettem volna, hisz magam is kiérezni vélem ebből a kezdésből a játékosság gesztusán túlmutató indokolatlan őszinteséget, hanem azon, hogy...és jó, hogy elakad itt a szavam, mert nem tudom, igazán nem tudom, hogy min borult ki, és álmos leszek attól, hogy mégis tudni akarom olykor, mégha tudom, hogy nem is fogom megtudni soha.

Az egyetlen metafora felé című kötet 24. egységéből másolom ki az alábbiakat. „Valami ijesztő balgaságnak tartom engem szeretni: logikai érzékenységemet sérti az a nő, aki annyira »műveletlen«, hogy engem képes szeretni. Engem: mi vagyok én? A világ felfogója, lemeze - én alig vagyok, csak a világ énbennem s magamban nem magamat, hanem a világot szeretem, »én« csak fiktív ráma vagyok. S a nő ezt a fiktív rámát szereti, nem veszi észre benne a világot. Innen van, hogy a nagyon minket, csak minket imádó nők a világon a lehető legrosszabb szolgálatot teszik: életünk legeslegfiktívebb, legsemmisebb részére hívják fel a figyelmünket: énünkre. Én? Ha azt mondom, hogy »fiktív ráma« - még mindig nagyon sokat mondtam, annál is kevesebb -, hiszen az „én" egy meghatározhatatlan, sohasem kész, hullámzó, oldódó, szakadozó, váratlanul és otrombán kikristályosodó valami; hogy lehet ezt a hülye alaktalanságot olyan precízen imádni, mint ez a nő? Irtózatos malaise az imádottságon belül: az imádás szűkít, fojt, az imádó nő fazonba torzít. Innen van, hogyha például rosszul érzem magam és megjelenik szobámban az »imádó« nő, abban a pillanatban, stopperpontossággal, százszor rosszabbul érzem magam, egyszerűen azért, mert míg egyedül voltam, addig rosszullétem éppolyan szétfolyó, ködös valami volt, mint az egész »én«-em: bolyongó spirál - mikor a nő belépett, egyetlen boszorkánypillantással »én«-né fojtott, szűkített, betegségemet is, mely a tárgyakon is hevert, ritkítva, hirtelen egy kis helyre, énembe öszpontosította. Hiába szaval rólunk akármilyen himnuszt az imádó, csak verkli benyomását keltheti, mert téved, téved, téved: a világ a szép, az Isten a szép, nem én. Hetérák csődje; madonnák csődje." És naplóírók csődje, tehetnénk hozzá, és én hozzá is teszem. Gombrowicz naplója pedig pontosan ezzel az „én"-verklizéssel kezdődik, elhiszem és megértem hát, hogy ettől Szentkuthy kiborult, hisz mi sem indokoltabb, mint ezt tenni: a fiktív ráma reklámja láttán, az örök félreértés ilyen otrombán közönséges reklámjától elrettenve azonnal, pánikszerűen elmenekülni, elszökni. Megértem tehát annak a Szentkuthynak a riadalmát, akinek egész művészete a Narcisszusz-mítosz nyelvfilozófiai megalapozású dekonstrukciójának paradigmájából élvezhető a legalaposabban, ha ugyan lehet ilyet mondani, csupán azt nem értem, mit nem értettem eddig, amit most sem értek. Nem értem az egészet. Onnantól nem értem, hogy egyáltalán mi közöm van nekem ahhoz, hogy egy már örökre ismeretlen hangulatú napon a Budagyöngyén, egy kétemeletes villa egyik mindig félhomályos dolgozószobájának mítosz-izzadt tapétájú falai között egy több éve tartó és munkaképtelenné alázó depresszió70