Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Tóth Dezső: Kedvenc Pessoa-utánérzéseim

jának vége felé járó hórihorgas magyar író hatalmas karjaival lecsapja igencsak masszívnak mondható barna tölgyfa íróasztalára a stuttgarti Neske kiadó 1967-ben ajándékként elküldött 1961-es kiadású Gombrowicz-naplóját, arra hivatkozva, hogy szar, szar, szar!!!

Nem ismerek egy napló olvasásánál nagyobb paranoiát. Legyen az akár a legrészegebb szolipszizmus retorikájával megírt napló, vagy az örökkévalóság sanszaira kacsintó öntömjénezés akár, egyként elönt a más ember életével való szembesülés gyanús hiábavalóságának érzése. Minek nekem az? Az azonosulás kivédhetetlensége a testvériség érzésének kárhozatára ítél menthetetlenül és életfogytiglan. Kell ez nekem? Nem tudok nem meghatódni azon, hogy valaki feltárja nekem a lelkét, még ha nem is nekem és nem is a lelkét tárja fel. Minden napló egy seb a lelkemen, és én minden sebből vérző naplóolvasó vagyok. Nem hiszek a reinkarnációban, de hiszem, hogy van a reinkarnációnál is nagyobb hermeneutikai nyűg, és ez a naplóolvasás, bárkié, még a sajátomé is, hisz mennyivel van több közöm a tavaly írott soraimhoz, mint másnak a soraihoz, amiről nem tudom, és nem is akarom tudni, mikor íródtak. Vannak egyéniségek, akik tudják - miközben a más naplóját olvassák -, hogy a más naplóját olvassák, és vannak olyan szerencsétlenek, vagy nagyon is szerencsések, akik csak azt tudják, hogy naplót olvasnak, és talán meglepődnének, ha valaki felvilágosítaná őket egy szép napon arról, hogy a másét. Mit érdekel engem, hogy a más gondolatait élem, ha megélhetem azokat? Miért kellene elhatárolnom magam attól, amit olvasok, ha képtelen vagyok rá? Miért érezzem magam másnak, ha már nem tudom? Miért ne szenvedjem el azt a megaláztatást, hogy bepillantást nyerek más gondolataiba, ha egyszer azt akarom? Lehet, hogy nem fogok tudni megszólalni többé a saját hangomon, de mivel sohasem tudtam őszintén hinni, hogy ez valaha is bekövetkezhet, a legnagyobb intenzitással élem meg annak a lehetőségét, hogy a saját hangomat halljam majd egyszer kiolvasni más naplójába mélyedve. Mitől féltsem nem létező identitásom, hacsak nem attól, hogy visszakapom, holott sohasem birtokoltam? Vannak, akik nem írnak naplót, nem tudnak vagy nem is akarnak naplót írni, nem tudják akarni, hogy naplót írjanak, vagy nem akarják tudni, hogy naplót írnak. Én nem tudom, hogy naplót írok-e most, nem tudom akarni, hogy naplót írjak, és nem akarom tudni, ha mégis naplót írnék, egyedüli bizonyosságom, hogy a naplóról írok és nem tudom, miért.

Visszatérve még Szentkuthyra, elmondhatom, hogy megvan a csalódásnak is a maga költészete. Tudom, hogy semmi közöm hozzá, kiből milyen érzelmeket vált ki Gombrowicz naplójának kezdése, de ahhoz nagyon is van közöm, hogy milyen érzelmeket vált ki belőlem az a tény, hogy Szentkuthy esetében sincs hozzá semmi közöm. Mégpedig a következő érzelmeket váltja ki: egyrészt, mint mondtam már, a csalódásét. Csalódást, de nem a közönséges csalódások fajtájából, ahol ez az érzelmi konklúzió átértékeli a viszony természetét és kudarcként egyértelműsíti egy kapcsolat megélésének interpretációját, nem; az én csalódásom speciálisabb, és a csalódásoknak abba a fajtájába tartozik, amelyek inkább nagyon is elengedhetetlenek egy kapcsolat megélésének interpretációjához, és aminek lényege éppen abban áll, hogy egyértelműsíti magát a kapcsolat tényét, melyet oly sokszor elhomályosít a túlinterpretálás. Akárhogy elemezhetem a Gombrowicz-passzust, sohasem tudom meg, miért csapta az asztalra, ha ugyan valóban az asztalra csapta és nem, mondjuk, a sarokba, ha csapta egyáltalán, nem pedig másként tette, a könyvet Szentkuthy, de azt tudhatom, hogy történt valami, amivel legalábbis alátámaszthatom azt a semmi hipotézist, amiről a megbizonyosodást mindig is igyekeztem valamiféle kifinomult intellektuális gyávasággal szerényen a színfalak mögött tartani, és amelyet erről az esetről értsülve kellett elsőként bizonyosságként interpretálnom, hogy az a Szentkuthy Miklós nevű író, akit én sohasem láttam személyesen az életben, és akiről csak irodalmi, irodalomtörténeti és egyéb valóságpótló ismereteim vannak, valamint egy titkárnőjével való barátság benyomása, talán mégiscsak létezhetett az életben, ha képes volt megfutamodni - és van-e ennél valóságosabb emberi jellemvonás? - egy másik univerzum beharangozásától.

71