Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 3. szám - AZ ÜDVÖZÍTŐ FORMÁTLANSÁG - Tóth Dezső: Kedvenc Pessoa-utánérzéseim
Tóth Dezső Kedvenc Pessoa-utánérzéseim T. F. Mac Owen emlékére Bilincset lábamra, csak hogy letörhessem onnan! Csak hogy leharapjam, s kivérzett fogam szilánkosra zúzzam, S betöltsön az önkínzó, vérgőzös élet-gyönyör! Alvaro de Campos: Walt Whitman köszöntése Amikor egy beszélgetés során a naplóírás kerül szóba - vagy azért, mert én hozom szóba, vagy pedig, mert én akarom, hogy a másik szóba hozza -, az a bizonyos másik - aki, ha más nincs kéznél, lehet egy, csak erre a hiábavaló eszmecserére általam életre keltett virtuális beszélgetőpartner is -, rendszerint már az elején a következő kérdéssel próbál sarokba szorítani: hogyha a naplónak tényleg nincs a másik ember számára szóló üzenete, akkor a naplóíró miért nem égeti el a naplóját, hogy meggyőzően demonstrálja is azt, amit állít, ha már befejezte az írást? Logikus kérdés ez, melyből azonban nem tudom nem kiérezni a naplóírás titka iránti ösztönösen őszinte kíváncsiság próbálkozásainak elmulasztásából fakadó kisebbrendűségi retorika egyedül autentikusnak tűnő kérdésfeltevésének közönyös durvaságát. De ki állította, hogy a naplónak nincs a másik ember számára szóló üzenete? Ha egy beszélgetés során én magam állítanék ilyet, csak azért tenném, hogy érezhessem a magánynak azt a szentségét, amit a külvilág naivitásába való viszonzatlan szerelemnek való kiszolgáltatottság jelent, és nem pedig azért, mert komolyan is gondolom. Szeretem kiugrasztani a nyulat a bokorból, csak hogy elszomorodjak, ha elfut. Márpedig az ilyen beszélgetések mindig elfajulnak, mint minden beszélgetés, ahol meggyőződések állnak szemben egymással. Nem ismerek méltánytalanabb cselekedetet annál, mintha egy naplóíró saját tevékenységének értelmét reklámozza egy értetlenkedő meggyőzése céljából. Éppen ezért, néha megengedem magamnak ezt a luxust, mert mindig termékenyítő tud lenni, ha úgy árulom el a becsületemet, hogy a másiknak fogalma sincs róla, mit teszek kockára. Élvezem annak a gyalázatát, hogy nem fogom tudni felmenteni magam e bocsánatos bűn alól. Mert nem csak arról van szó, hogy meggyőződést mutatok, ami már önmagában is merénylet a semmiben tapogatódzó énem számára, de ráadásul olyan ügy kapcsán teszem mindezt, ami számomra az egyedüli bizonyosságot jelenti arra nézve, hogy legalább valóban a semmiben tapogatódzom. A másik szinte szánni való értetlensége, melyet olykor sikerül az agresszivitás bohózatává is gerjesztenem, olyannyira irigylésre méltónak tudja feltünteti szememben a másikat - talán mert mindig is irigyeltem, hogy másnak is van személyisége -, hogy néha tényleg fontolóra kell vennem, vajon miért is nem égetem el naplóimat, hogy nyoma se maradjon annak, valaha is megpróbáltam önmagam lenni, és amennyire csak tőlem tellett, elhatárolódni annak közönségességétől, hogy megértsenek. Szentkuthy Miklós az első mondatok után lecsapta íróasztalára a Gombrowicz-naplót, annyira tűrhetetlennek találta az elhíresült kezdést: „Hétfő Én. Kedd Én. Szerda Én. Csütörtök Én....". Fámánk legyen ez ügyben, mondjuk, Tompa Mária, élete utolsó évtizedének legbefolyásosabb múzsája, akit a szakma, vagy minek is nevezzem, Szentkuthy titkárnőjeként és jelenleg hagyatékának gondozójaként tart számon, de többről van itt szó, semhogy magamra vegyem a további definiálás átkát, legyen elég annyi, hogy Gombro- wicz-élményeik kicserélése közben Szentkuthy elmesélte Máriának élete azon viharos epi69