Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 1. szám - Szótértés Sándor Ivánnal (Az interjút készítette: Vértessy Sándor)
Szótértés Sándor Ivánnal Új könyve ürügyén A fiú a nagy világégésre kamaszodon föl. Egyhamar megismerhette a rettenetét, a megaláztatottságot, a kiszolgáltatottságot. Ifjúként volt forró szívű diákvezér, országőrző katonából lefokozott munkaszolgálatos, és lett újságíró, műkritikus, lap- szerkesztő, regények, színpadi művek, esszék szerzője. Harmincadik kötete, A másik arc, az ünnepi könyvhétre jelent meg. Közben ember volt és maradt, mindig, minden körülményben...- Ha volna egy jó nagy névjegykártyád, akkor Te most mit írnál rá, túl a hetvenen? Milyen mesterségek, milyen hivatások, milyen szenvedélyek azok, amelyeket fél évszázada, amióta ismerlek, meghódítottál? Mit írnál erre a névjegyre?- Hát legszívesebben csak a nevemet. Tudod, van névjegyem, nincs is rajta más, csak a nevem...- Az sem, hogy író?- Az sincs rajta. Mikor tíz évvel ezelőtt kicsit kinyílt a magyar irodalom és Európa az én számomra, csináltattam olyan angol nyelvű névjegyet, amin rajta volt, hogy writer. Aztán mikor ez elfogyott, nem csináltattam meg újra. Na, de értem a kérdésed, és tudom, hogy nem fogom megúszni ennyivel...- Bizony, nem! Napjainkban az értékvesztés úgyszólván befejezett tény. Az információ-zuhatag- ban élő ember ma már rettenetes módon ki van szolgáltatva sok mindennek, de annak nem, hogy rendre könyvet olvasson, és ki van szolgáltatva annak, hogy a médiák, elsősorban a szem rágógumijának amerikai módra elnevezett televíziója előtt üljön napi 3-4 órát, rádiót hallgasson, állandóan híreket hallgasson, közben pedig a könyvespolc - lm van is rajta valami - beporosodik tisztességesen! Kit lát az író ma?- Azt tudom elmondani, hogy mit gondolok erről a rengeteg problémáról, amit szíves voltál felsorolni. Az író, mikor ír, verset vagy regényt, és ez teljesen mindegy, olyan viszonyba kerül önmagával, a korával, az anyagával és a talentumával - ha van néki ilyen -, amibe nem fér bele, hogy ő milyen viszonyba tud kerülni az olvasóival. Azt majd a könyve dönti el, ha elkészült. Ez az első rétege a válaszomnak...-Az én nyelvemre lefordítva: írás közben, alkotás közben Te magaddal vagy és nem az olvasóval, a témáddal, amelyet átélsz. Nem egyszer leírtad, hogy Te átélted, amit leírsz; ilyesformán a Te írói voltod tulajdonképpen egy nagyon tiszta, belső és zárt világ, ami kinyílik majd abban a pillanatban, amint ólmot lát, amit leírtál.- Mikor a tollat a kezembe veszem, töltőtollal írok, akkor nincs más tennivalóm, mint hogy a megálmodott, elképzelt regényvilágban elinduljak az ismeretlen felé. Fontosnak tartom aláhúzni, hogy az ismeretlen az nem az ismeretlen olvasó. Az ismeretlen az, amiről még én se tudom, hogy mi, de meg akarom írni, és szerencsés esetben, ha rátalálok magamban, a történeteimben, a figuráimban valami ismeretlenre, amiért érdemes volt őket megteremtenem, akkor remélhetem, hogy az olvasó számára is ad majd ez inspirációt, hogy elinduljon valamilyen úton. Volt a kérdésednek egy másik része is, hogy mi az irodalom, a regény ma. Nézd, nagyon tömören, de megpróbálom messziről indítani a választ. Mondjuk a középkori regénytől, amikor a trubadúrok lantkísérettel előadták a várkisasszonyoknak a középkori történeteket. Nemrégiben olvastam, hogy amikor a francia hadsereg harcba indult a tizennegyedik században, egy trubadúr oldaállt és hát kvázi egy regényt énekelt nekik, lelkesítésként. Ez közvetlen kapcsolat volt. Amikor a könyvnyomta9
