Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 2. szám - Dobozi Eszter: „A szem örömei” – vagy a szem csapdái (Orosz István grafikáiról)

színház, a színpad mint a világ sajátos leképeződése. Tükröződése! A képi ábrázolás technikai megoldásait gazdagítja a shakespeare-i gondolattal, mely szerint a színjáték „föladata most és eleitől fogva az volt és az marad, hogy tükröt tartson mintegy a természetnek, hogy felmutassa az erénynek önábrázatát, a gúnynak önnön képét, és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát."(Shakespeare: Hamlet, ford.: Arany János)

A művészettörténeti utalások azonban Orosz István egyedi látásmódjának, a tér, a perspektíva különleges kezelésének köszönhetően sajátos - többértelmű - jelentésekkel bővülnek. A kompozícióit alkotó elemek gyakorta megkettőzve, olykor négyszerezve alkotnak egyedi rendet, rendszert. Az ablakok. Az oszlopcsarnok és a hattyú még egyszer a víztükörben. A tájban kirajzolódó arc megismétlődik a rajzoló kéz által a rajzpapíron. A rajzoló kéz is: egyik oldalt a jobb, másik oldalt a bal, s fent is, lent is ugyanez a kettősség, a jobb és a bal. A keresztút is kétszer kettő - minthogy vízben tükröződik. Egyik lábát a másikon átvető alak - talán félig fekve, félig ülve. Azért a talán, mert testéből nem látszik egyéb, mint a két láb, s az egyik kéz, amint az átvetett lábat érinti, az ujjak között füstölgő cigarettát tartva. S mindez megvan még egyszer: a szemközt elhelyezett sziget szikláiban jól kivehető az előbb emlegetett két láb s a kéz mása. Ezúttal a kő formáin tetszik át. A kép alsó harmadába helyezett, csupán harmadrészében látható alak mintha önmagát szemlélné a sziklák alakzataiban.

Optikai játék mindez? Vagy az egyensúlykereső teremti e szimmetriákat? E tükörképeket? Mert így állhat elő a teljesség? így ellensúlyozható, ami nagyon hiányzik? így lesz a világ egész? Netán épp ellenkezőleg? Ilyen a világ? Megosztott? Szembenálló elemekre bomló? Konfliktusos? És ebben áll dinamikája? A kettősségben rejlik az ellenkezők szintézise?

Másutt többszörös ismétlődések. Ismétlődéssorozatok. Ugyanaz kisebb és még kisebb méretben. Könyvet lapozó kéz a könyvben sokadikszor is. Egy másik kompozícióban - az előbb emlegetett Sziget egy variánsában - három sziget torlódik szinte egymásra, az egyik az ember-sziget, a másik a valódinak ábrázolt sűrű növényzettel benőtten, s a harmadik fent. Mi emelte meg? A képzelet? A délibáb? A felhő játszik szigetet? Sejtelmesen, s csak annak láthatóan, akinek képessége látni azt, ami odatúl van? Akinek van átjárása odaátra? Vagy mondjuk csak így: ez már több, mint a fizikai valóság, a fizikai valóságnak látható volta, ez már metafizika?

Orosz István olyan mester, aki elméleti írásaival maga is hozzásegíti az értelmezéshez a művészetében tájékozódni kívánót. Egyik tanulmányában példának okáért éppen erről, a tükröződésről, a tükör rendeltetéséről értekezik - áttekintve művészetbeli alkalmazásának teljes történetét. A tükör az ábrázoltat mintegy átvetíti a „túlsó oldalra", írja, az idézőjeles írásmóddal egyértelművé téve, hogy az életen túli szférákra gondol.

Dolgozatában külön szól a tükörnek az anamorfikus ábrázolásban betöltött szerepéről. Arról az eljárásról beszél, amelyet maga is gyakorta alkalmaz. Itt kiállított anyagában is találunk esetet a henger-tükör használatára. A síkban „szétterülő amorf formát a tükör gyűjti össze értelmessé" az ő képein is, ahogyan azt az 1600-as évektől a közelmúltig terjedő korok példáin bemutatja.

Edgár Rubin dán pszichológus konstruált olyan fekete-fehér ábrákat, amelyekben szemlélője hol a fehéren hagyott felületet érzékeli tárgyként, s a feketét kezeli alapként, hol megfordítva, a fekete alapot fogja fel testekként, s a köztük levő fehér foltot tekinti térköznek. Ehhez hasonló „átfordulásos" játékot űz velünk Utisz-Orosz István, amikor oszlopokat ábrázol. Előbb szögletesnek látjuk őket, majd henger alakúaknak, és alul kettőt láttat, a rajzolat középtájától a kettő valamiként hárommá osztódik. Azaz: amit térközökként észleltünk előbb, az amott már maga az oszlop teste. S ha födémet, kupolát tartanak az oszlopok, nem ott érintkeznek a födémmel, amelyik oldalon a talapzattal, hanem átellenben.

S az ablakok is milyen rafinált technikával készültek! Más térbeli valóság darabja az ablakkeret alsó pereme, s más térbeli valóságból való a felső, megint másik nézetből láttatja az ablak fölötti timpanont. S ugyanez a játéka az ablakot tartó falaknak. S az ablakszárnyak! Alulról szemlélve befelé nyílnak, felülről kifelé. Valószerűtlen épületek ezek, mint a XX. századi holland mester, Maurits Cornelis Escher grafikáin? Vagy úgy létezhetnek, mint Penrose lehetetlen há99