Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 2. szám - Fehér Zoltán: A „rónasági csodák” nyomában (Az 1965-ös kiskunsági néphitgyűjtés)
Fehér Zoltán A „rónasági csodák" nyomában (Az 1965-ös kiskunsági néphitgyűjtés) „Keletkezik a babona meg elhal. Nem tudni honnan támad, nem tudni, mi öli meg. Csak látszik felőle, hogy egy ideig van divatja, azután elfelejtik, vagyis hogy megunják, és újabb után áhítoznak. Különös vágy, hogy valamit keresnek az egyszerű lelkek, amiben valami különöst, meg nem magyarázhatok ha lehet földöntúlit találhatnának. Lám, mily csodálattal hallgatják az öregembert odakinn a tanyán, amikor beszéli, hogy látta, hogy a vasvilla magamagától bejött a szobába, mert volt olyan ember, aki be tudta hívni. Miért nincsen ma is ilyen ember? Hogy láthatnák, amint holdvilágos alkonyaton, a fák rejtelmes árnyéka alól, a villa magától megindul, és mint valamely vékony és sánta surbankó legény, a szobába a magas küszöbökön átal bebiceg. Jaj, haj - mondja lassú elgondolkodással az öregember -, ez elmúlt. Ma már ilyesmik nincsenek." Ilyen nosztalgiával írt Tömörkény István 1905-ben a népi hiedelemvilág elmúlásáról. Nagyon fontos megállapítása, hogy az egyes történetek ugyan időről időre elfelejtődnek, kimennek a divatból, ám az irántuk való igény tovább él az „egyszerű lelkek"-ben. Valóban elmúltak a rónasági csodák? - tettem föl magamnak a kérdést Tömörkény novellájának megszületése után hatvan évvel, amikor lehetőséget kínáltak nekem egy kiskunsági néphitgyűjtésre. Hátha már nemcsak a csodák emléke enyészett el az őket éltető paraszti nemzedékekkel együtt, hanem megszűnt az igény is a „különös", a „meg nem magyarázható", a „földöntúli" iránt? Köztudott, hogy a magyar néprajztudomány szinte megszületése óta az elkésettség állapotában leledzik. „Elérkezett a huszonnegyedik óra" - szokták mondani, ha a hagyományok „megmentésé"-ről esett szó még akkor, amikor - mai szemmel nézve - virágzott a népi kultúra. Ezt tudva reménykedtem. Annál is inkább bíztam a sikerben, mert bátyai monografikus néphitgyűjtésem az 1960-as években bőséges aratás volt. Némi kétkedésre csak az adott okot, hogy Szánk mégsem Bátya. Bátya a hagyományőrző Kalocsai Sárközben könnyebben megtarthatta népi kultúráját - nemzetiségi színezete miatt még inkább -, mint a polgárosultnak, szinte jellegtelennek látszó kiskunsági falu. Nem könnyű harminchat év múltán felidézni ennek a munkának a történetét. Sok fontos eemény pontos lefolyása kihullott emlékezetemből. A legfontosabb azonban, a gyűjtött anyag itt áll előttem lejegyezve, rendezve, kiadásra előkészítve. Még a szervezés, a lázas készülődés dokumentumainak nagy részét is őrzi irattáram megsárgult levelekben. Egy apróságot Juhász Anti barátom 1966-ban írott levele őrzött meg. „Arra is emlékszem - írta -, hogy az éjjeli szállásul szolgáló tanteremben a tiéddel szomszédos vaságyon feküdtem." Én úgy emlékeztem, hogy egy hetet töltöttem el a kiskunsági gyűjtéssel, mégpedig 1965. július 29-étől augusztus 4-éig. A dokumentumokból azonban kiderült, hogy már korábban, a tavaszi iskolai szünet idején, április 5-12. között is gyűjtöttem itt. Ebben az időben - harmincnégy éves voltam - már kezdtem magam bedolgozni a néprajztudományba. Évek óta gyűjtöttem Diószegi Vilmos meg Pócs Éva kérdőívei alapján Bátya néphitét. Egy bátyai táltostörténetekről szóló dolgozatomat a szegedi egyetemen egy 87
