Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Lengyel András: József Attila, Rátz Kálmán és „A nemzeti szocializmus"

zennyolcadikán volt a MOVE országos tanácsülése a tisztikaszinóban, tizenkilecedikén pedig az országos közgyűlés. Napokkal előtte Crouynál kiosztottuk a szerepeket, elhatározván, hogy a MOVE elnökéül a mi baráti körünkből kell megválasztani valakit. Azt, akit a legkönnyebb. Tekintettel arra, hogy a közgyűlésen csapattisztek lesznek többségben, először Rácz Kálmánra gondoltunk, akiről tudtuk, hogy jól beszél. De próbát tartottunk és megállapítottuk, hogy előadó módja kitűnő a legénységnek, de talán kevésbé alkalmas tisztek között." így végül Gömbös Gyula került előtérbe, aki azután a MOVE elnöke is lett (Kozma 1933. 108 skk). Ez a Rátz számára hátrányos csere, bár Kozma utólag sem mondja ki, valószínűleg nem pusztán a svádán fordult meg; Gömbös - nem kétséges - okosabb, „politikusabb" alkat volt, mint Rátz, s a köztük meglévő formátumkülönbség döntött Gömbös javára. Ez, mármint Rátz szerényebb kvalitása, sőt ügyetlensége kiderült az 1919. februári fejleményekből is. Február 13-án ugyanis Rátzot, ki nyilvánosan „éles kijelentéseket" tett, letartóztatták (vö. német nyelvű önéletrajz), majd a MOVE - a véderőegylet elleni kormányzati föllépéseket kivédendő - február 20-án nyilvánosan elhatárolódott Rátztől, tagadva, hogy „Rátz százados a »MOVE« megbízásából lázított" volna (Marton 1920. 23). Sőt február 21-én Gömbös egy Stromfeld Aurélhoz írott hivatalos levelében, amelyben hangoztatta, hogy „a Rátz ügyben is bebizonyosodott ártatlanságunk" (mármint a MOVÉ-é), álláspontjuknak egy olyan összegzését adta, amely Rátz - kikövetkeztethető - álláspontjánál nemcsak taktikusabb, ügyesebb, de mélyebb is. Ezt, mivel sok mindent előrevetít a későbbiekből, érdemes itt idézni:

„A szociáldemokrata párt - írta ekkor Gömbös Stromfeldnek - magának vindikálja a szólásszabadságot s ezzel elrontja azt az eredményt, melyet eddig elért. Nem számol azzal, ami van, nem számol azzal, hogy Magyarország tömege földmíves, birtokos, tehát konzervatív, nem számol azzal, hogy nemzeti színek nélkül a szocializmus, ha nem ma, úgy később népszerűtlen lesz, nem számol azzal, hogy faji és nemzeti tulajdonságok és ezek következményeként a nemzeti élet, mely végeredményben bizonyos fokú exkluzivitással jár, mind természetes jelenségek, melyekkel minden okos embernek számolnia kell" (közli Marton 1920. 25).

Rátz, aki e levéllel alighanem egyetértett volna, de aki nem rendelkezett Gömbös taktikai érzékével és lavírozó képességével, letartóztatása következtében kiesett az ellenforradalmi szervezkedések sodrából. Pechjére csak hónapokkal később, már a Tanácsköztársaság bukása (1919. aug. 2.) után szabadult - akkor, amikor a „lapleosztás" már megtörtént az újjászerveződő közéletben. Valószínű, hogy ez a számára mindenképpen hátrányos helyzet magyarázza, hogy - bár letartóztatásáig az ellenforradalmár tisztek kemény magjához tartozott - 1919-et követően hosszú időre parkolópályára került. Élete alakulását midenesetre sűrű homály veszi körül.

Annyi bizonyos, továbbra is katona, hivatásos tiszt maradt. Ám hogy pontosan mit csinált, egyelőre nem lehet megállapítani. Egyes, általánosságban mozgó szakirodalmi utalások szerint 1919 augusztusa után különítményes tisztként bukkant föl (vö. Dósa 1972. 88, Kónya 1968. 164); ezeknek az utalásoknak az ellenőrzésére azonban nincs elérhető forrás. Egy későbbi, másodkézből származó információ szerint állítólag részt vett IV Károly visszatérésének fegyveres megakadályozásában (vö. Rónai 1983) is. Ami bizonyosnak látszik, az csak annyi: valamikor a húszas évek közepén, föladva a csapatszolgálatot, hadtörténész lett, a Hadtörténeti Levéltár kötelékébe lépett. Erről kései önéletrajzában a következő olvasható: „1925—1935 között, majd tíz éven keresztül a Hadtörténeti Tudományos Intézetben dolgozott mint tudományos szervező, könyvtáros és történetíró." (Valószínű, hogy ez az adat nem teljesen pontos, s ez a tíz év valójában csak nyolc volt. Maga Rátz ugyanis az ország- gyűlés 1937. november 16-i ülésén fölszólalva, egyebek közt ezt mondta: „én, aki nyolc évig voltam a Hadilevéltárban, ahol kutatómunkát végeztem" [Országgyűlési Napló 1935-39. XV köt. 452.]) Ha figyelembe vesszük, hogy a történészi, s így a hadtörténészi munka is olyan professzió, amely viszonylag magas kvalifikációt, de legalábbis egyetemi szintű fölké112