Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

(A megbocsátási jogról) Nem értem, hogy egyik-másik magyar kisebbségi vezető miért gondolja, hogy Milosevic kiszolgáltatása ügyében Kostunica elnök helyes állásponton van. Megközelítőleg 50 000 vajdasági magyar vette a vándorbotot és hagyta el a tájhazát, arról nem is szólva, hogy hány magyar fiatalember lelte halálát ezen a „téves csatatéren". A Wittgenstein szövőszéke című esszénaplóban (Budapest, 1995.) írtam ezekről a szörnyű el­hurcolásokról, a zárt ajtók mögötti félelemről, és ennek nevében szabadjon megismétel­nem: ma is úgy gondolkodom, mint akkor, hitem szerint semmiféle bársonyszékért cseré­ben nem menthetők fel a bűnösök, akiknek igenis Hágában a helyük, gondolom még akkor is, ha feltételezem, hogy ezzel a véleményemmel kisebbségben maradok. (A régi jó minták) Budapesten buzgón olvasom az újságokat. Úgy látom, a civil társulá­sokban a független civil képviselők viszik a szót. Nem úgy, mint Bácskában. Nálunk a pártfunkcionáriusok tartják a beszámolókat, ami persze összefügg a rendellenes szerbiai átalakulással. Egyszerűen része lett annak az általános zűrzavarnak, amelyben élünk. Ez­zel magyarázható a közelmúlt hagyományának feltámadása: a polgári társulások sokszor a néhai Szocialista Szövetség szervezeteire emlékeztetnek. Akkor is a pártfunkcionáriusok szónokoltak és meghatározták az irányelveket. (Ncgylcvelü lóhere) Kövér László, Fidesz vezető a tévében vitázik Kovács Lászlóval, az MSZP elnökével. Óvatos, méricskélő kulturált modor. A legnagyobb meglepetésre Kövér olyasformán fogalmaz, hogy a Fideszt ugyan a múlt elválasztja a szocialistáktól, de a jövő még összekötheti. Paktumot kötnek? Nem! Igen! Találunk-e négylevelű lóherét? Ez a jövő! (A liberálbolsevizmus kísértete) 'lorgyán József kisgazda vezér úgy véli, hogy Magyarorszá­gon a kétpólusú pártrendszert lassan-lassan felváltja az egypólusú. Erélyesen felhívta a fi­gyelmet a liberálbolsevizmus veszélyére. A hírmagyarázók szerint a döfést a Fidesznek szánta, amely nem nyújtott feléje védő kart, midőn a közvélemény gyanús vagyonszapo- rodását feszegette. Eddig Csurka használta ezt a szitokszót, most átvette Torgyán is, aki egyébként becsületsértési ügyben pert indított Csurka ellen. Jó példa arra, hogy Csurka eszméit azok is magukévá teszik, akik személyes ellenségének számítanak. Egészen mellé­kes, hogy most éppen a Fideszen csattant az ostor. Az a megdöbbentő, hogy még mindig csattog az ostor. (Megpihenni Kőszegen) Melyik városban szeretnél élni, kérdezi egyik barátom. Kőszegen, válaszolom habozás nélkül. Egyszer megfordultam ott, talán két évtizeddel ezelőtt, akkor ígéretet tettem magamnak, hogy visszatérek még abba a városba, amelynek sejtelmes me­diterrán hangulata mély benyomást tett rám. De mindeddig nem szántam rá magam, mert rögeszmémmé vált, hogy hosszabb időt kell eltöltenem ott, ha meg akarom ismerni a vá­roskát. Belátom, előbb fel kellene fedezni, keresztül-kasul be kellene járni Magyarországot, s aztán megpihenni Kőszegen. (Morajt, mégis) Reggelente kinyitom a szemem, sokáig kémlelem az Erzsébet hidat. Már napok óta reggelente szemerkélő esőre ébredek, az ablakon keresztül hallgatom az egy­hangú nagyvárosi morajt. Egy reggel azonban megcsillannak a levegőben szállingózó hó- pelyhek. A reggeli égbolt szürke, az ég borús, Budapest is szürkévé válik, de a hópelyhek csillognak, mintha egy távoli titokzatos fényforrás sugarai követnék őket. A városi moraj elhalkul, mintha megilletődött volna. Csak ne halkuljon el teljesen, mert akkor engem is megérint a titokzatos földöntúli üzenet. 67

Next

/
Oldalképek
Tartalom