Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2002 / 12. szám - Végel László: Naplójegyzetek, 2001

(Minőség és kultúra) A kisebbség megmaradása mindenek előtt a minőség és a kultúra kérdése, ellenkező esetben nincs segítség. Csak erről az egy dologról ne feledkezzünk meg. Sajnos, nap mint nap ezt tesszük. Burjánzik az igénytelenség, a középszerűség.

(Az állami értelmiség szép hattyúdala) Nem érdekel a piszkos napi politika, hirdeti egy értelmiségi. Álmodni sem lehetne szebb mondatot. Csak az a gond, hogy ez az álom egykor valóság volt. Az államszocializmusban el kellett fordulni a politikától, az állam hálás volt ezért. Megfizette az értelmiség hallgatását. Ezúttal azonban nincs, aki fizesse a számlát. Holnap még kevésbé lesz. A liberális demokráciában a politika vagy közügy lesz, vagy pedig nem lesz liberális demokrácia.

(Kényszer nélkül) Ha megkérdeznék tőlem, hogy kik azok az emberek, akiktől legjobban tartok, először azokat sorolnám fel, akik egész életükben csak kalkuláltak, mert soha sem mertek tévedni. Sokáig azt gondoltam, hogy ez a magatartásmód az egypártrendszer kényszerzubbonya volt, de ma belátom, hogy az emberek jelentős része minden kényszer nélkül ragaszkodik hozzá. Ebből következik, hogy gyarlóságainkat nem kell mindig a kommunizmus bűneivel palástolni. Már csak azért sem, mert a tévedhetetlenség eszméje is kommunista örökség. Akkor is volt egy párt, amelyik soha sem tévedett, ugyebár. És ma? Egyedül a kisebbségi pártvezérek tévedhetetlenek. Mindent túlélnek.

(Erő és hatalom) Az öntelt névtelen telefonálóknak üzenem: csak egyetlen hatalmat szeretnék tisztelni: azt, amelyik mögött nem áll erő. Csak egyetlen tekintélyt szeretnék becsülni: azt, amelyik mögött nem áll hatalom. Még az a mosolygóst és láthatatlant sem becsülöm, amely az erő hatalma fitogtatásaként kitüntetéseket osztogatott. Mindkettő sok kísértéssel jár, mert az erő sokszor ügyesen leplezi magát, a hatalom pedig legtöbbször láthatatlan. Ennek függvényében az elmúlt nacionalista évtized morálisan nem jelentett nagy megpróbáltatást, hiszen könnyű volt felismerni az erőt is, a hatalmat is. Ezután sokkal nehezebb lesz. Legalább olyan nehéz, mint amilyen a puha kommunizmusban volt.

(Csonka történetek) Barátom gondterhelten néz maga elé. „Nehéz évek viharzottak el a fejünk felett - mondja -, de nagy kérdés, hogy láttuk-e a vihart." Kénytelen vagyok igazat adni neki. Mindig csak a történet egy részében vegetáltunk, de nem láttuk az egészet kibontakozni, egyszerűen azért, mert szenvedő alanyok voltunk, tehát az igazság mindig egyértelmű volt számunkra. Az igazság bennünket is megbüntetett. Úgy jártunk, mint Fabrizio del Dongo a waterloo-i csatatéren. Ott voltunk, de nem biztos, hogy a történelem tanúi voltunk. Ettől félek.

(Emberi, túlságosan emberi) Egy fiatalember a börtönt is kockáztatva a legvészesebb időben nem települt át Magyarországra, holott egykönnyen megtehette volna. Informatikus lévén játszva talált volna munkahelyet. Nem vette a vándorbotot akkor sem, amikor Frankfurtba hívták, s havi 8000 DEM-et kínáltak fel neki. Szakértelmét elismerték, hiszen a világhálón keresztül néhány kitűnő programot küldött az odakinti cégnek. De távozni nem akart. Nem távozott, mert ragaszkodott egy lányhoz, akinek még be kellett fejeznie az egyetemet. A lány időközben befejezte az egyetemet, de maradtak. Talán azért, mert becsülték saját érzelmeiket. Vagy azért, mert vannak még szenvedélyeik. Sokan azt mondanák minderre, banális szerelmi történet. Emberi, túlságosan emberi. Belőlük bezzeg sohasem lesznek az év magyarjai.

(Igazolás) Tolsztoj írt arról az öregemberről, aki szándékosan oly vontatottan beszélt, hogy minden szó után eltelt néhány másodperc. Később megtudta, hogy az öreg azért be62